Eltaszítva

6. Fejezet

A padlás

Újabb kulcscsörgés, majd a zár kattanása. Az ajtó újra nyitva volt, Daniel most már elmehetett. Már nem kell Elijah szobájában lennie.

Még utoljára a kezébe vette a terepmintás táskát, aztán az ágy sarkába visszatéve elhagyta a szobát. Ha Elijah itthon van, elő kéne állnia valamivel, hogy újra felidézze a közöttük lévő testvéri szeretetet.

Aurore háza! Kifesthetnénk újra — jött a gondolat.

Így hát a bátyja megkeresése helyett a padlás felé vette az irányt. A ház elhagyatottabb részén volt, csupán annyira emlékezett, az anyja megtiltotta mindenkinek, hogy arra a részre merészkedjen. Viszont már Abigail nem tarthatja rövid pórázon, már nem érnek semmit a szabályai. Ha már teljesen magára hagyta, semmilyen támogatás nélkül, ne akadályozza meg, hogy egy kis festékért menjen.

A folyosó ezen szakaszán sokkal több por volt és mindent belepett a pókháló. A székekre lehetetlenség volt leülni, ha csak nem zavart a réteges kosz. A függönyök elhúzva, a sötétségben sétálva végigjárta a hideg az embert. A parketta, amin senki se járt már nagyon régóta, most fáradtan nyikorgott.

Rémisztő volt ott lenni.

Dan elbizonytalanodott, a vékony fénysugarak egy-két helyen beszöktek, így látni lehetett a szálló porszemeket. A lába alatt érezte, ahogyan behorpadt a talaj, a fa készült eltörni. Hátrébb lépett, így a folyosó végén láthatta a célját.

A padlás felnyíló zsinórja elég magasan lógott. Danielnek mégis csak hozzá kellett nyúlnia az egyik bútorhoz. A tükör előtt álló szék tökéletes volt a feladatra. Tekintetével rongy után kutatott, hátha valahogy meg tudja oldani, hogy ne kelljen a pókokkal teli régiséghez nyúlnia. Mivel nem talált semmit, képtelen volt a kezével megfognia.

Bátorságot gyűjtött a homályban, majd a lehető leggyorsabban megmarkolta, és a padlás ajtaja alá vitte. A szíve csak úgy verdesett, a némaságban már a hangját is hallotta. Minél előbb végezni akart.

Amint ráállt, a magasságtól egy pillanatra megszédült, de elkapta a zsinórt és megrántotta. Az ajtó lecsapódott, a lépcső kitárult, majd egyenesen ráesett volna, ha nem vetődött volna hátra. A széket feldöntötte a nagy fa, hogy aztán egyesen meg tudjon állni.

A földön fekve Daniel leporolta magát. Felnézve tudatosult benne; a padlás bejárata nyitva van.

A rozoga lépcső veszélyesebbnek és ijesztőbbnek tűnt, mint maga a folyosó. Ahogy ráállt, a súlya alatt megmozdult az egész. Visszatartott lélegzettel emelte fel a kezét, hogy amint ráfogott a fölötte lévő deszkára, a lábával feljebb tudjon mászni. Magában imádkozott, nehogy most csukódjon be. Minden nyikorgásnál megmerevedett, ugrásra készen várt. Így sikerült pár perc alatt a padlásra érnie, holott ez fél perc alatt is sikerülhetett volna.

A ház teteje háromszögben végződött, így a padlásnak is szűknek kellett volna lennie, de a Dolent ház régi gazdagsága most sem hazudtolta meg magát. Hatalmas és tágas hely volt ez is, telis tele dobozokkal. Daniel azt se tudta, merre keresse a festéket.

Meghúzta a villanykapcsoló vékony zsinórját, majd hunyorogva legyezte el maga elől a port. Állott szag terjedt a levegőben, az egyetlen kör alakú ablak se elég fényt nem nyújtott, se levegőt nem engedett be.

Dan köhögve törölte le a fadobozról a koszt, hogy megnézze a feketével felírt feliratot. Porcelán poharak. Ezek régen a vendégek részére kellettek. Csupán látogatókra, akiket megkínáltak teával vagy kávéval.