Eltaszítva

27. Fejezet

Bűntudat

Elijah a keze belső felével dörzsölte meg benedvesedett szemeit, kicsit szédülve ballagott tovább az anyja szobájáig. Lelke egy része jobban lett, megkönnyebbült, amiért el tudta mondani a semmibe ezeket, és mégha nem is személyesen, de el tudott búcsúzni öccsétől.

Ezt bánta a legjobban. A szavak és tettek hiányát.

Annyi mindent tervezett, tele volt álmokkal, amit Daniellel együtt akart megcsinálni. Kisebb-nagyobb dolgokat. Rövidebb-távolabb időn belül. Azt hitte lesz ideje bőven, be tudja majd osztani és mindent teljesítenek.

Egy frászt!

Nagy francokat!

Elpazarolta az értékes idejét. Ha tudta volna, hogy ez vár rájuk, akkor minden percet kihasznált volna. Minden pillanatot megörökített volna. Annyi mindent mondott volna neki. Élete minden percében vele lett volna.

De az tényleg jó lett volna? Ha mint egy pióca csüngök rajta?

Miért akarná megváltoztatni a múltat? Ezek a gondolatok úgy jöttek elő, mintha nem lett volna egy így is gyönyörű életük. Remek, összetartó testvérek voltak. Tényleg ennyire át akarná írni? Ezekkel a kívánságokkal csak tönkretenné azt a szép életet, amit együtt töltöttek. Felesleges olyan dolgok miatt rágódnia, ami értelmetlen. Dan szerette őt. Hiányozni fog, de ha kétségbeesetten kapaszkodik olyan dolgokba, amik úgysem történnek meg, azzal csak Daniel emlékét tenné tönkre.

Már jobb helyen van. Ha úgy élem az életemet, ahogy eddig terveztem, akkor azzal fogom a legnagyobb tiszteletben tartani az öcsémet. Aztán, majd amikor az én időm is eljön, akkor újra vele leszek.

Elijah bólintott magának. Ezt a hozzáállást kell tartania. Ez az egészséges. Ez a jó. Ezt kell csinálnia.

— Anyám... — szólította, de Abigail nem válaszolt. — Itt vagy?

Körbenézett a nyomott szobán, de sehol sem találta. Összeráncolta a homlokát, majd szobáról szobára járta a házat, míg nem Leila szobájához nem ért. A babaágy fölött tornyosult Abigail, bűntudattól ittas szemekkel figyelte a kicsit. Elijahban még több kérdés merült fel.

— Mit keresel itt?

Sosem jött önként ebbe a szobába. Sosem nézte meg magától Leilát. Elijah minden porcikája tettre készen állt, ha véletlen valamilyen rohamot kapna.

— Szerinted amikor felnő, el kéne mondani az igazságot? Az életen át tartó titok kegyes lenne vele, de nem érdemelné meg a tisztán látás jogát? Hogy tisztában legyen, ki is ő valójában és kik a szülei?

Felpillantott barna tincsei közül, egyiket, ami a szemébe lógott alrébb söpörte, hogy rendesen lássa döbbent fiát. Barna szemei csillogtak, Elijah tátott szájjal, megrökönyödve állt. Alig fogta fel, mit kérdezett tőle.

— Tessék?

— Itt álltál és egy szó sem jutott el az agyadig?

— Most... most nem értem. Jobban vagy?

Hangszíne reménykedő volt, túlságosan is. Ez csak egy ideiglenes állapot. Vagy ugyanúgy érzi magát.

— Jobban vagyok, Elijah. Már ha mondhatok ilyet. Az agyam rendben van, de a szívem... Oh a szívem szakad meg értetek. Saját magam börtönéből figyeltelek titeket, anélkül, hogy egy rendes szót is tudtam volna kinyögni. Sajnálom, kicsim!

És ennyi volt. A felnőtt férfi úgy állt a bejáratnál, mint egy tíz éves kisfiú, akinek rossz álma volt és az anyja vigasztalására vágyik. Olyan sokáig tartotta magát. Olyan régóta játszotta a Dolent urát... Viszont újra így hallani az édesanyját felemelő érzés volt. Szinte őt is elvesztette, talán ez volt a legrosszabb. Karnyújtásnyira lenni, mégis oly távol. De ennek már vége. Már itt van.