Eltaszítva

5. Fejezet

Összetartozunk, s ez ellen nem tudsz mit tenni

Maga elé meredve ment végig a kisvároson. Mirkfield lakói ügyet sem vetettek rá. Elijah egy szót sem szólt, képtelen volt bármit is kinyögni. Feleslegesnek érezte. Aurore néha megpróbálta jobb kedvre deríteni, de mintha ott se lett volna, nem ért el semmit.

Egyenesen a Dolent birtokon lévő legnagyobb és legidősebb fához sétált. A cseresznyefához, ahol Anne-vel először csókolózott.

Összeesett. A földön elterült, kezeit az ég felé fordította, miközben szemét lehunyta. Anne-vel töltött emlékeit idézte fel, mintha már sosem látná a lányt. Talán így is lesz. A szülei elküldik, ő pedig élete végéig ezen a helyen marad. Soha nem fogják újra látni egymást. Nem tudna Mirkfieldben annyi pénzt keresni, amivel megadhatná azt a lánynak, amit a szülei elképzeltek. Itt a vége.

Nem! Nem! Nem!

Nem engedhetem el ilyen könnyen. Nem jelenthetett ilyen keveset, hogy ne küzdjek érte. Muszáj kitalálnom valamit. Muszáj valahonnan sok pénzt keresnem.

És ekkor ugrott be neki. Az összeg, ami azon a súlyos lapon szerepelt.

Viszont először... először muszáj beszélnem vele.

Felpattant, és mint akit ágyúból lőttek ki, úgy indult el, csakhogy valaki kisebbnek nekiment. Reflexből kapta el a legközelebbi ponton, ami a dereka volt. A szeplős arc láttán egyszerre virult fel és aggódott.

— Jól vagy? — kérdezték egyszerre. Pirulva megmerevedtek, majd Anne kuncogása adott egy kicsit jobb hangulatot, de aztán újra elkomolyodott.

— Anne, én...

— Sajnálom! — vágott a szavába. — Sajnálom, Elijah! Úgy sajnálom, amiért ezt tették veled a szüleim. Megígérték, hogy uralkodnak magukon, és nem csinálnak jelenetet, viszont gondolhattam volna, hogy előhozzák a vagyont és az ismerősöket. Gondolnom kellett volna minden rossz eshetőségre. Elrontottam. Sajnálom!

És csak beszélt, beszélt és beszélt tovább. Szokása, amikor ideges vagy zavart. Elijah mindig is aranyosnak találta. Mindkét kezét az arca két oldalára helyezte, amitől a lányban rekedt az összes szó.

— Igazuk volt, Anne. — Már akart volna ellenkezni, de Elijah folytatta. — Ha így folytatom, nem lesz pénzünk, és oda jutok, hogy el kell adnom a birtokot. Tőlem függ a Dolent név fenntartása, és ha nem kezdek el valamit tenni, akkor hamarosan teljesen eltűnünk. Ezt már tudták a szüleid, és hogy őszinte legyek, ha a helyükben lennék, ilyen kilátásokkal én se engedném, hogy összejöjjünk. Viszont figyelj! Muszáj... Nekem... El kell... — Nem tudta összerakni a fejében a mondatot. Anne már sejtette, mit is szeretne mondani, de nem akarta elhinni. Elijah a szájába harapott. — Oh, Istenem... Anne, drága Anne-m, muszáj elmennem. Még olvastam egy jó... Jó..! — sóhajtott fel. — Mennyire lehet jó egy ilyen..? Szóval még olvastam egy jó ajánlatról. Be kell állnom katonának a seregbe. Elutazom egy időre, viszont, ha hazatérek, nagyon jól megfizetnek. — Anne rázni kezdte a fejét. Nem tudott elmenni a ha mellett. Mindketten érezték ennek a súlyát. — Meg szeretném adni neked, ami jár. Amit megérdemelsz, de úgy nem tudom, ha nincsen vagyonom.

A szeplős lány letörölte az arcán lehulló könnycseppet.

— Ezt most találtad ki? Ennyire komolyan vetted a szüleimet? Mert ha igen, most azonnal visszamegyek hozzájuk, és addig nem állok le, míg bocsánatot nem kérnek. Nem fognak belerángatni olyan veszélyes dologba, ahol akár meg is halhatsz. Elijah, kérlek, ne tedd ezt! Nekem tökéletes ez az élet, amiben most élünk.