Eltaszítva

24. Fejezet

Vissza a valóságba

A nyilaló fájdalom akkor sem múlt el, amikor az elinduló embertömeg zaja felébresztette álmából - vagyis inkább az emlékeiből. A kisfiú tenyerét a homlokára szorítva szisszent fel, homályos tekintettel elemezte, hova is került. Az ablakon átnézve a szeme kiszúrta a mirkfieldi táblát és az ismerős megállót. Szédülve leballagott, a nyári szellő bejutott a tüdejébe, nyöszörögve próbált hozzászokni az éles világossághoz.

Egészen addig bambán álldogált, amíg egy sietős férfi át nem ment rajta. Dan ekkor tért vissza ténylegesen a jelenbe.

Ő meghalt, nincs szilárd teste, csupán egy elvesztett lélek, aki nem találja a helyét.

Megszédült a felismeréstől. Már tisztán emlékezett, az anyja mérgező teájától halt meg, Elijah pedig végignézte. Végignézte az egészet, tehetetlenül és szívszaggatóan. A szőke fiú szemei könnybe lábadtak, ahányszor felrémlett előtte a kép, ahogyan a bátyja fölötte küzd az igazsággal, miszerint nem éli túl. Ő se akart meghalni.

Nem akart szellem lenni.

Lábai maguktól indultak el, de a feje még mindig máshol járt. Hasa szoros csomóban kínozta, feje lüktetett a sok információtól és a megválaszolatlan kérdések megválaszolásában. Már nem szlalomozott az emberek között, nem félt az érintésüktől, hiszen nem is tudják megérinteni. Elijah is csak képzelődött. Ahogy hallotta még a szobához közelítve, a bátyja mérget ivott kis mennyiségben, hallucinált. Vagy olyan közel volt már ő maga is a halálhoz, emiatt lehetett képes vele kommunikálni.

Önzőség lenne ennek örülni, de sajnos Daniel fejében átfutott a kósza gondolat, hogyha a testvére nem inna több mérget, akkor nem is látná többet. Pedig úgy örült, hogy végre vele lehet. Hogy nem taszítja el magától és újra a régi testvérpár lehetnek.

Dan cinikusan felnevetett. Hazugság volt. Nincs boldog vég, csak a kegyetlen valóság.

Anne nem fogja engedni, hogy Elijah a halál szélére sodorja magát. Ő pedig túllép a gyászán, szép lassan elfelejti és továbblép. Nélküle. Nem marad Dan számára semmi.

— Jól látnak szemeim? Csak nem az az ismerős Dan, aki a kutyája nélkül mászkál a városban? — szólította egy idős hang az utca oldalából. A fiú megrökönyödve odafordult.

— Edgar bácsi? — kérdezte meglepetten. — Maga lát engem?

— Hát hogyne látnálak, hát nem vagyok én vak!

— De hiszen nem szabadna látnia. Hacsak...

Az idős úr a szájába harapott, szomorú sóhajjal hunyta le a szemét. Intett, hogy az ismerős lépcsőfokra üljön le mellé, ahol nemrég még Aurore-ral együtt beszélgetett vele. A border collie-nak jöttek tápot venni, Daniel akkor fakadt ki, hogy senki sem kíván a társaságában lenni. Edgar vigasztalta meg, akkor még nem is sejtette, hogy nem kéne látnia.

— Semmi baj, kölyök! Kísértet láthatja a másikat. Meg is érintheti akár.

Dan szája tátva maradt. Makogott csupán. Aztán megtalálta a hangját.

— Maga is szellem? Az mégis hogy lehet?

— Úgy, hogy meghaltam? — kérdezte szarkasztikusan, majd a fejét csóválva vette komolyabbra. — Tüdőgyulladást kaptam. Mire észbe kaptam, már a saját temetésemet néztem végig. Azután végighallgattam, ahogyan a családom összekap a boltomon, az egyetlen örökségbe, amit rájuk hagytam. — A fecsegése után pillanatra csendben maradt. Dan szemeit a földre szegezte, fejben máshol járt, amíg a férfi a saját családjáról beszélt. Így hát inkább teljes figyelmét neki szentelte. — Most tudtad meg?