A Granger faktor

1: A Granger faktor

Faktor: szorzó, tényező.

Szóval az ember elgondolkozik azon, hogy mi is az a Granger faktor. A legtöbbünknek első olvasásra nem ugrik be semmi, de ezen nem kell fennakadni, mert a varázslótársadalom, azon belül is csupán azok, akik 2001 májusában valamiért Angliában tartózkodtak, csak a Granger kontra Piton ügyben hallottak róla először.

A Granger kontra Piton ügy. Egy megszokott történet lett volna átlagos szereplőkkel: a jó tanuló belezúg a tanárába, a tanár megkedveli a tanulót, összeköltöznek, összeházasodnak, majd mikor a klisé effektus elmúlni látszik, körülbelül egy év után rájönnek, ki nem állhatják egymást, majd a következő lépcső a válóper.

És mint minden tipikus, megosztásra méltó, kalandokkal teli mese, ez is ott kezdődött, ahol a legtöbben halálra unják magukat, kínjukban bántalmaznak valakit vagy bántalmazottá válnak – a bíróságon.

– Mr. Piton...
– Piton Professzor.

Ha Mrs. Sunlake, a bíró, személyesen is ismerte volna Perselus Pitont, akkor aznap már harmadszor magában megállapította volna, hogy ez a férfi egy beképzelt, idegesítő barom. Mivel nem ismerte, nem vont le ilyen következtetést, a különösen idegszaggató stílusért inkább a helyzetet tette felelőssé. Ami nem volt igazságos Hermione Grangerrel szemben, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Perselus Piton tényleg egy beképzelt, idegesítő barom volt, és még csak akkor kezdett bemelegedni.

– Piton Professzor, kérem, ismételje el újra, hogy miért kívánja megtartani a felesége...
– Kérem, a jelen szituációra való tekintettel szólítsa Ms. Grangernek.

Mrs. Sunlake összeszorította a fogait, hogy nehogy egy a bíróságra nem illő, de igen frappáns káromkodás hagyja el a száját. Sőt, ez még abban is megakadályozta, hogy közölje a varázslóval, az, hogy önmagát képviseli, nem azt jelenti, hogy belepofázhat a bíró mondandójába. Hermione más körülmények között felettébb humorosnak találta volna a párbeszédet, de persze, más körülmények közt talán nem is került volna sor rá.

– Piton Professzor, kérem, ismételje el újra, hogy miért kívánja megtartani Ms. Granger karkötőit?
– Természetesen, bírónő – mondta a férfi.
Mindkét könyökével az asztalra dőlt, kezeit összekulcsolta, és azokon nyugtatta a fejét. Ez a testtartás, a mérhetetlen unalom, ami kiült az arcára és a túlzottan udvarias hangnem azt az érzetet keltette Mrs. Sunlake-ben, hogy hülyének nézik.

Egyébként hülyének nézték.

– Azon egyszerű oknál fogva, miszerint a karkötőket tőlem kapta.
– Ez nem igaz!

Hermionénak eddig is nehezére esett csöndben maradnia, mert azzal a becses tulajdonsággal született, hogy igencsak szeretett beszélni; ám a nyilvánvaló hazugságra reagálnia kellett.

– Anyámtól kaptam őket. Kérdezze meg szüleimet, tanúsítani fogják.
– Hát persze, hogy tanúsítani fogják – felelt rögtön Perselus –, ezért hívják őket szülőknek. Mindent megtesznek, hogy az édes pici lányuknak jó legyen. Kérdem én, egy közönséges mugli...
– És már megint itt tartunk – morogta Hermione, aki tudta, hogy a férfi imád ezen a témán lovagolni, de Piton nem vett tudomást a megjegyzésről, és folytatta.
– Egy közönséges mugli hogy készíttethetne bezoárral díszített karkötőket, amin ráadásul egy sor bűbáj ül?
– A bűbájt ő szórta rájuk – fordult a csendben ülő bírónőhöz a fiatal boszorkány –, és a köveket is ő tette beléjük, de a karkötőket az édesanyámtól kaptam a tizenhetedik születésnapomra.
– Elhanyagolható csecsebecsék a többihez képest.
– Aranyból vannak, drágám. Bizonyára láttad már, az a sárga fényes. Különben is, ajándékba adtad őket.
– Tudom, drágám, és most szeretném visszakapni őket, akkor ugyanis még nem tudtam, hogy miféle embernek adom őket.
– Miféle? – Hermione a méregtől szinte megszólalni is alig bírt, Mrs. Sunlake ezt kihasználva, tárgyilagos hangon kijelentette:
– A karkötők Mrs. Granger tulajdonában maradhatnak, azonban a kövek és bűbájok árát meg kell térítenie Piton Professzornak. Az összeget a bíróság fogja meghatározni.

Hermione feleslegesnek látta a pápaszemes törvényképviselővel vitatkozni, ezért inkább a nemsokára exférjéhez fordult:

– Ezt nem gondolhatod komolyan! Tényleg el akarod bíráltatni azokat a dolgokat, amit nekem adtál?
Igazából tudta, hogy Perselust meggyőzni is lehetetlen, és azt is, hogy egy tipikus Piton választ kap majd.
– Ez egy költői kérdés volt?
– De tele vagy pénzzel, semmi szükséged rá!
– Valóban.

Hermione behunyta a szemét. Remélte, hogy most az egyszer nem lesz tahó, hogy valamit azért sikerült rajta megváltoztatnia. Az, hogy vissza akarta kapni azokat a dolgokat, amivel annak idején kedveskedni akart, sőt, amiket akkor talán szerelemből neki ajándékozott egyszerűen gonoszság volt. Szimpla gonoszság, semmi több.

– Ilyen alapon ezer dolgot követelhetnék tőled! Olyanokat is, amelyeket nem lehet visszaadni, mondjuk azt a sok türelmet, amit rád szántam, a pármillió idegsejtemet, amit elpusztított a kiállhatatlan modorod vagy mit szólsz a sok orgazmushoz, amit adtam?

– Ms... Ms. Granger! – A bírónő ezt a pontot látta alkalmasnak arra, hogy kis kalapácsával megpróbáljon valahogy fenyegetőnek látszani, de inkább komikus látványt nyújtott.
– Á, igen, ez jó, vajon mennyi galleont kéne fizetned minden egyes élvezetért? Ne aggódj, én is visszafizetem, amit te adtál, bizony, mind a kettőt!
– Figyelmeztetném, Ms. Granger, hogy a bíróságon van, és a viselkedése döntő lehet a vagyon elbírálásának kérdésében!

A fenyegetés különösebben nem rázta meg a fiatal boszorkányt, mert a megjegyzés célba talált, méghozzá úgy sejtette, pont a tábla közepébe, a száz pontos karikába. Piton ugyanolyan pózban ült, mint addig, és első pillantásra nyugodtnak látszott; de aki ismerte, az látta, hogy az arca megfeszült. A célzás a szexuális életükre nem volt igaz, és arra számított, hogy Perselus, amennyi egoizmussal rendelkezett, rögtön rá is cáfol. Nem így lett, és maga a tény, hogy a férfi kételkedett magában elégtétellel töltötte el. Aztán eszébe jutott, elsősorban hogy is kerültek ide, és rájött, hogy a körülményeket figyelembe véve Piton bizonytalansága érthető volt.

Nem emlékezett arra, hogy azon a napon mit is keresett hajnalban a földszinti könyvtárban, és arra sem, hogy miért ment át a dolgozó szobába. Csak azt tudta, hogy amint belépett, megijedt a két sziluettől, amit a homályban ki tudott venni, méghozzá annyira, hogy meg sem nyikkant. És ahogy némán állt, lassacskán felismerte az egyik alakban a férjét, amint egyik kezével a derekánál átölel egy idegent, a másikkal matat valamit a kulcscsontjánál. Perselus háttal állt neki, de ha nem így lett volna, akkor sem látta volna az arcát, ugyanis azt belefúrta az ismeretlen feje és válla közé. Ha ez még nem lett volna elég, még azt a mozdulatot is kit tudta venni, ahogy a férfi megcsókolta az ismeretlent az álla alatt.

Talán percekig is eltarthatott, amíg elérte a felismerés, hogy a férje mit művel, mert döbbenetéből a másik alak hirtelen felkiáltása zökkentette ki. Perselus hátrakapta a fejét. Ekkor Hermione felsikoltott, és kirohant a szobából, fel az emeletre, és magára zárta az ajtót. Minden porcikáját elszörnyedés járta át, mert mire felfedezték, még egy dolgot észrevett: az idegen nem nő volt.

– Térjünk át egy másik kérdésre – javasolta Mrs. Sunlake, akinek feltűnt, hogy ha a feszültség vajból lett volna, a tárgyalóterem vajúszómedencévé vált volna.

Persze, a feszültség egy megfoghatatlan dolog, de ha muffinból lett volna, akkor London lakossága egy hétre jóllakott volna belőle, vagy ha tojáslikőr...

Szóval, a bírónő elkezdett kotorászni az előtte heverő lapok között, majd néhány pillanat múlva maga elé húzta az egyik kérelmi űrlapot.

– Mr., khm, azaz Piton Professzor, ha jól látom ön ugyancsak megtérítési összegért folyamodik a Borgin & Burkesszel szemben...
– Igen, bírónő.
– Megtudhatnám, hogy Mr. Borgin mennyiben felelős a házasságunkban bekövetkezett sajnálatos eseményekért?

A férfi hátradőlt, hangtalanul jelezvén, hogy hosszú monológ fog következni. Hermione ugyanígy tett.
– Azt már tudja, tisztelt bírónő, hogy személyem igen behatóan tanulmányozza a bájitaltan mesterségét...
– Ő a Bájitalok Mestere! – vágott közbe tettetett ámulattal Mrs. Piton, de csak úgy, mint eddig, a férfi nem figyelt rá.
– ...és 2000-ben egy igen fontos kísérletezésbe kezdtem, melyre maga Mr. Borgin kért fel. A Thanos elméletet próbáltam igazolni egy új keletű bájital, az In Luce vita segítségével, bizonyára hallott már róla.

Hermione következő epés megjegyzése elakadt a torkában, ugyanis Mrs. Sunlake-kel ellentétben ismerte már a bájitalt. Azt viszont nem is sejtette, hogy a férje el tudta készíteni. És ráadásul ki is próbálta.
– Kérem, ossza meg velünk a részleteket, Professzor.

– Szándékomban áll. Nos, mint azt bizonyára ön is tudja, az „In Luce Vita" kifejezés annyit tesz, „fény az életben", maga a bájital rendkívül bonyolult elkészítési móddal jár, és, mondanom sem kell, igen költséges. Jómagam ezért nem próbálkoztam a kikeveréssel, és még ott van az az aprócska tény is, hogy eddig egy varázsló sem, aki átélte az ital hatását, volt hajlandó nyilatkozni az átélt eseményekről, tehát elég veszélyesnek ítéltem meg ahhoz, hogy inkább más irányokba tereljem a figyelmemet. Azonban év elején Mr. Borgin, a Borgin & Burkes tulajdonosa, pont azzal a kéréssel keresett meg, hogy az ital rejtelmeit fedjem fel előtte. Természetesen közöltem vele, hogy nem áll szándékomban holmi bugyuta rejtélyre pazarolni az időmet csak azért, hogy a kíváncsiságát kielégítsem. Mr. Borgin azonban erősködött, hajlandó volt a kísérletezéseim költségeit állni, sőt, gyanút is ébresztett bennem, hogy még az újonnan épült laborja használatát is engedélyezte. És mivel ezzel sem sikerült meggyőznie, abba is beleegyezett, hogy támogassa a többi kutatásomat is. Persze meg is kérdeztem, hogy ugyan mi készteti rá, hogy ilyen végletekig elmenjen egy olyan ital kedvéért, aminek különösebb jelentősége nincsen, de nem volt hajlandó részletekbe bocsátkozni. Mielőtt megkérdi, hogy miért nem tartom fontosnak ezt a kotyvalékot, hozzá kell tennem, abban biztosak voltunk, hogy a Thanos elmélet igazolását teszi lehetővé, ennyit az – hívjuk őket kísérleti alanyoknak – tehát az alanyok leszögeztek. Mivel kitűnő lehetőségnek láttam képességeim tesztelésére, nem kevésbé maga a kihívás is vonzott, úgy döntöttem, elfogadom Mr. Borgin ajánlatát. Bevallom, hosszú időbe telt, és nem egyszer nehézségekbe ütköztem, de végül – néhány hónappal később, hozzá kell tennem – sikeresen elkészítettem a kívánt keveréket. Mr. Borgin, lévén gyanakvó, úgy gondolta, engem illet a megtiszteltetés, hogy teszteljem az ital hatását, amennyiben megosztom vele az átélt eseményeket. Beleegyeztem az alkuba, és megittam a bájitalt. Azt, hogy mit éltem át, természetesen nem részletezhetem önnek, de úgy vélem, magának az elméletnek a kifejtése talán elég lesz ahhoz, hogy meglássa, miért is van jogom elégtételt követelni. Thanos, egy ókori görög varázsló volt, az első, aki a párhuzamos, alternatív valóságokról írt.

– Akár egy rossz tudományos fikció – szólt közbe Hermione, miután látta, hogy az érdekes részleteket Piton nem fogja elmondani.

Ő maga, a bírónővel ellentétben, tisztában volt Thanos elméletével, utána is olvasott, így Perselus további közölni valója érdektelenné vált számára. Már csak azt nem értette, mi köze van mindennek a házasságukhoz. Az érintett viszont ekkora már átkapcsolt tanár módba, és nem hagyta, hogy holmi okoskodó fruska megzavarja.

– Az ő receptje az „In luce vita" is, feltűnhet a nevek eredetének különbsége, valószínűleg ez a későbbi római fordításból adódik, és így maradt meg a köznyelvben. – Hermione megforgatta a szemeit, és nagyon reménykedett benne, hogy férje a nagy átélés közepette nem kezd el pontokat vonogatni a Griffendéltől, az már igazán kínos lenne. – Thanos szerint egyszerre több világban létezünk, de csak egyről van tudomásunk. Úgy vélte, hogy maga a személy ugyanaz, de a körülmények mások, idő és térbeli eltérések lehetnek. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy ha lehetséges lenne valamennyi világot bejárni, és lehetőleg olyanokat meglátogatni, ahol olyan események játszódtak le, amik a kiindulási világban még nem, akkor visszatérve bizonyos jóslatokba bocsátkozhatunk.

– Úgy érti, Thanos azt hitte, így képes lenne megjósolni a jövőt? – hebegte a bírónő, kis híján a mondat végére téve, hogy „Professzor", és nem is érdekelte már, hogy mikor csapott át a tárgyalás tanórává.
– Nem egészen, mint mondtam, mások a körülmények. Ő inkább úgy fejezte ki magát, hogy képes lenne meglátni a közös elemeket, azokat a dolgokat, amik minden, vagy legalábbis a legtöbb világban bekövetkeznek, legyen szó bármilyen különbségről, mintha...

– Ez lenne sors – tette hozzá csendesen Hermione.

A pár egymásra meredt, és a fiatal boszorkány egy pillanatra a Roxfort falai közt érezte magát, bájitaltan órán, mikor csak ő tudott válaszolni a Professzor kérdésére. És akkor úgy gondolta, hogy bár éppen válnak, ennek akkor is egy nagyon romantikus pillanatnak kéne lennie. De nem volt az.

– Azért gondoltam feleslegesnek az In luce vita elkészítését – folytatta a férfi, miközben tekintete lassan visszavándorolt az előttük ülő nőre –, mert nem láttam értelmét olyan filozofikus kérdések után kutatni, mint a sors.
– Nem akart belelátni a jövőbe? – hitetlenkedett Mrs. Sunlake. – Tudom, hogy azt mondta, ez nem ilyen egyszerű, de bizonyosan lehet benne valami, ha egyszer ekkora titok lengi körül.
– Ha valóban így lenne, akkor azok, akik megitták, a maguk hasznára fordították volna a tudást, amit kaptak. Azonban egy kísérleti alanyról sem hallottam még, aki meggazdagodott volna, vagy valami eget rengető szerencse érte volna.

Egy pillanatig mindhárman némán ültek, aztán Piton újból megszólalt.
– Mindenesetre az ok, amiért az ital megivása felelőssé tehető a házasságunkért nem más, minthogy az In luce vita alatt átélt események hatására döntöttem úgy, hogy feleségül veszem Ms. Grangert.

– Micsoda?! – A két nő egyszerre fordult a varázsló felé.
– Amint láthatja, téves következtetést vontam le utazásom során. Ezért Mr. Borgin hibásnak tekinthető.

Mrs. Sunlake nem felelt, eléggé meglepte Piton Professzor bejelentése. Tizenkét éve elnökölt válóperes ügyekben, de még soha nem hallott olyat, hogy valaki a házassága kudarcáért egy bájitalt okoljon, és kártérítést követeljen. Hermione szintén csendben volt, mert őt annyira ledöbbentette a férje vallomása, hogy az információt pár percig képtelen volt feldolgozni. Perselus jobbnak látta kifejteni a kérdést:

– Igaz, hogy Ms. Grangerrel akkoriban már jól ismertük egymást, úgy értem, személyesen... – Elhallgatott, majd Hermione elégedettségére megköszörülte a torkát, elvégre Piton zavarban nem mindennapi látványt nyújtott. – Utazásaim során, míg a bájital hatása alatt voltam, nem tudtam nem felfigyelni a köztem és Ms. Granger közt lévő párhuzamokra. Hasonló események játszódtak le kettőnk között mindegyik alternatív világban. A jelenséget Granger faktornak neveztem el.
– Granger faktornak?! – Hermione agya ekkorra emésztette meg a tényeket, amelyeket Perselus közölt. – GRANGER FAKTORNAK?!

– Azt hiszem, jobb lesz, ha most itt befejezzük – szólt a bírónő, mikor látta, hogy Ms. Granger felemelkedik a székéből, Piton Professzor pedig defenzív pózt vesz fel. – A következő meghallgatás időpontjáról egy héttel előre fogom értesíteni mindkettejüket.

Perselus Pitonnak csak ennyi kellett, azonnal fel is állt, biccentett, és kisietett a teremből, feltehetően megelőző taktikát folytatva felesége támadásával szemben. Mrs. Sunlake összeszedte az iratokat, majd megrázott egy apró csengőt. Egy pislogásra sem volt ideje, a terem hátuljában lévő ajtó olyan gyorsan kinyílt, és egy alacsony úr sietett hozzá, hogy elvigye a tekercseket.

– Köszönöm, Renold – mondta a nő, és meg sem hallotta, mikor a köpcös varázsló megjegyezte, hogy „Richard, asszonyom".
Csak ekkor figyelt fel ugyanis Hermionéra, aki még mindig a székben ült, és maga elé meredt.
– Ms. Granger, jól van?
A nő megrázta a fejét.