A Granger faktor

7: Angyal

„Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat."

Antoine de Saint-Exupéry

– Ez a helyes döntés. Ezt kell tennünk, mert így van rendjén.

– Megváltoztatna mindent! A következmények...

Hermione először csak foszlányokat tudott kivenni a beszélgetésből, a világokba való ugrás után mindig lassanként tisztultak ki érzékei. Apránként felismerte, egy kárpitozott kanapén ült, néhányat pislogva egy szépen elrendezett dolgozószobában találta magát. A környezetét nem volt ideje jobban szemügyre venni, ugyanis a helyiség közepén, az erkélyajtó előtt egy hatalmas asztal hevert. Nem a bútordarab kötötte le a lányt, hanem, hogy mögötte egy ősz, szakállas, ismerős alak dőlt hátra székében. Szemüvege mögött kék szemei huncutul csillogtak, ujjai egymással összekulcsolva nyugodtak a hasán.

A boszorkánynak egy pillanatra elakadt a lélegzete, mintha csak kísértet látott volna.

Ez bizonyos szempontból igaz is volt, a főhősnőnk által ismert Albus Dumbledore már öt éve meghalt. Ugyanakkor most jut eszembe, ez nem egészen jó hasonlat. Hermione egy szellem láttán nem döbbent volna meg, miután nap mint nap találkozott velük iskolás évei során. A kép nem elég sokkoló.

A boszorkánynak egy pillanatra elakadt a lélegzete, majdnem annyira, mint ha férjét látta volna napbarnított bőrrel, szörfdeszkával a kezében.

Visszakanyarodva a szobába a Roxfort egykori igazgatójával szemben egy másik, ismeretlen férfi állott, testtartásából ítélve nem épp jókedvében. Szőke, hosszú haja makulátlan csillogással omlott a vállára. Csak amikor a nő ezt a varázslót is szemügyre vette, tűnt fel neki, ami talán elsőre szembeötlő kellett volna, hogy legyen: amellett, hogy mindketten tudori öltözékben virítottak, mindkettőjük feje felett egy fénylő aranykarika lebegett – egy glória.

– A változáshoz mindig bátorság kell. – Dumbledore hangja nyugodtan csengett. – Nehéz munka elé nézünk, de biztos vagyok benne, hogy a végén megéri. Azért választottam Ms. Grangert, mert tudom, hogy ő a legalkalmasabb a feladatra.

Egyszerre mindkét férfi Hermionéra meredt. Szerencsére a lánynak nem volt lehetősége megjegyzést tennie, az idegen indulatosan megfordult, és sietős léptekkel távozott a szobából. Mielőtt becsukhatta volna maga mögött az ajtót, a Dumbledore újból megszólalt.

– Remélem, nem kell emlékeztetnem, számítok a diszkréciójára. – Az ősz férfi szemében ezúttal elszántság tükröződött, s az ajtó hangos csattanással becsapódott. – Úgy örülök, hogy ilyen gyorsan ideértél, lányom – fordult a varázsló a nő felé, és tekintete ellágyult. Kihúzta az íróasztal egyik fiókját, majd egy kosarat nyújtott a boszorkány felé. – Lekváros sütit?

Hermionéből furcsa hang tört elő, egyszerre hangzott nevetésnek és sírásnak.

– Ugyan mi a baj? Történt valami? – kérdezte Dumbledore, és arcán aggodalom futott át.

– Nincs semmi baj. – Nagy levegőt véve a lány igyekezett megnyugtatni magát. – Csak nem tudtam, mennyire hiányzott már nekem.

A varázsló hitetlenkedve kuncogni kezdett, fejét csóválva egy szó nélküli varázsigével a lány felé lebegtetett egy süteményt. Főhősnőnk igyekezett elterelni gondolatait a saját világában történtekről, szeme visszasiklott a még mindig az igazgató feje felett lebegő glóriára. Ez vajon azt jelentette, hogy Dumbledore ebben a világban is halott volt, és valamiféle őrangyalként tevékenykedett?