A Granger faktor

4: Múzsa

,,Ha nem ilyen volnál, mind szegényebbeklennénk."

A. A. Milne

Mielőtt Hermione kellően hihető hazugságot találhatott volna ki az álarcos férfi kérdésére, egy váratlan villanás elvakította a boszorkányt. A következő másodpercben egy ismeretlen szobában találta magát. Egy-két szempillantás után megkönnyebbülten sóhajtott, és megköszönte a felsőbb hatalomnak, amiért ilyen jól időzített.

Igen, meg kell hagyni, nagyon jól tudok időzíteni.

A lány a tágas helyiség közepén, egy puha párnával fedett zsámolyon ült. A bal keze felől, két hatalmas ablakon keresztül a déli nap meleg sugarai cirógatták az arcát és kellemes, sárgás fényárba áztatták a szoba többi garnitúráját. Az ajtó mellett, egymás mögött vásznak sorakoztak, széleik tökéletes párhuzamban illeszkedtek egymáshoz, mellettük egy asztalt tintás- és festéküvegek hadai borítottak – mind gondosan felcímkézve és katonás rendben. Az egyik sarokban, egy sötétbarna vitrinben folyadékos fiolák halmaza virított, tartalmuk rejtélyesen, különböző színekben villódzott a fényben. A falakat számos barokk stílusú festmény díszítette, köztük jó néhány egy ismerős női alakot ábrázolt – a sajátját.

Hermionénak többször is szemügyre kellett vennie a portrékat, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg önmagát látja. A festett hölgy mindenképp előnyös megvilágításban illusztrálta ihletének forrását. Haja hosszú, göndör, barna lobonc helyett inkább dús koronának feslett, karcsú derekát kihangsúlyozták a különböző nőies öltözetek. Az ok, amiért mégis magára ismert, inkább a képek környezetében rejlett: mindben tekercsek, könyvek és tintával átitatott pennák vették körül a központi alakot. Bár Hermione még a tükörben sem szívesen nézegette magát, ami igazán zavarta, az az arc ábrázolása volt – kivétel nélkül mind féktelen búskomorságot tükrözött.

Elmélyedten meredt a festményekre. Vajon tényleg ennyire szomorúnak tűnik a külvilág számára? Talán az itteni alteregója sorsa ilyen boldogtalan lett volna?

A tépelődéséből egy fuvallat zökkentette ki, majd a karját átjárta a libabőr. Az aktuális helyzete kezdett világosabbá válni, mikor rájött, nem csupán egy zsámolyon ül a szoba közepén, hanem egy puha, lila lepel kivételével teljesen meztelen.

– Mi a franc?! – kiáltott fel a lány, és megpróbálta a vékony ruhadarabot még jobban maga köré csavarni.

Az ordítása azonban a várható eredményt váltotta ki, néhány pillanattal később egy ismerős, fekete hajú személy robbant be a műterembe.

A muki természetesen Piton volt, ha nem lett volna egyértelmű. Megszokott, fekete talárja ebben a világban is baljósan lobogott, és arca nem árulkodott semmilyen érzelemről, ahogy a lány felé sietett.

– Mi történt? Megint beszabadult Fokhagyma a kertből?

Mintha megérezte volna, hogy neve hallatán a boszorkány fejében csak újabb, ijedt kérdések kezdtek bimbózni, a fentebb említett bűnbak felugrott az egyik ablakpárkányra. A lány a mozdulatra rögtön oldalra kapta a fejét. Egy barna-fehér beagle nézett vissza rá nagy, sötét szemeivel. Az eb rövid, erős lábaival kopogtatott az ablaküvegen, ezzel is jelezve, ő bizony nem felelős a ricsajért, és kikéri magának a gyanúsítgatást.

Hermionéban hirtelen tudatosult, hogy Piton, aki gyaníthatóan ebben a világban is vámpír volt, elnevezte a kutyáját Fokhagymának. Ki tudja, lehet, hogy a név eredete inkább a háziállat kedvenc ételére utalt, bár az ilyesmi sokkal inkább vallott Perselus szarkasztikus humorérzékére.