A Granger faktor

2: Szépfiú

A boldog házasság tisztán a véletlen dolga.
Jane Austen

– Ms. Granger, Ms. Granger, ébredjen!

Jenine már három igen tiszteletreméltó családnál is szolgált, de Hermione Grangernél lustább kisasszonnyal még nem volt dolga. Nem csak, hogy immáron huszadik életévét ­– Bizony, ez nem valami füllentés volt a részéről, a huszadik! – betöltve feje bekötetlen maradt, idős nő létére még csak a füle botját sem mozgatta, ha egy-egy érdeklődő mégis a kegyeit kereste.

A legutóbbi eset, ami mellesleg friss pletykaáramlatot biztosított Motleyville kicsi, de kíváncsi lakosságának, éppen egy hónapja történt. Blake Blitzer, a helyi szépfiú (szépfiú: gazdag és nagyon jóképű férfi, még ahhoz képest is jóképű, hogy Motleyville-ben az ember külsejét gyakran a birtokának mérete szabta meg) szemet vetett...

Már megint ontom magamból ezeket az idióta kifejezéseket. Ezek szerint Blitzer ledobta a szemét, és megvetette Hermione lábánál.
Rémes, rémes.

Szemet vetett Mr. Granger egyetlen lányára. Az apának az ügyet illetően egy rossz szava sem volt, nem is kívánhatott volna kedvezőbb vőt, ám Ms. Granger ezt másképp gondolta.

Egy nap, mikor Mr. Blitzer magabiztosan kifejtette a kisasszonynak, hogy mennyire élvezi a társaságát, olyannyira, hogy szívesen megosztaná vele szívét, kastélyát, meg a hetedhét országot, és aztán csók, hegedűszó, meg síró édesanyák... szóval ekkor Ms. Granger, úrhölgyhöz nem méltóan, nemes egyszerűséggel megérdeklődte udvarlójánál, hogy ugyan mit művel ő odahaza. Talán van valami mestersége? A birtok ügyeit intézi? Vagy latint tanul a könyvtárban, és az elmúlt idők rejtélyein mereng? Blake Blitzer szépfiú volt (definíciót olvasd fentebb), és tudom, hogy álomrombolónak és kegyetlennek hangzik, de. Nem. Csinált. Semmit.

Persze olvasott, ó, hogyne, Dantét meg Homéroszt – ha úgy akarta. Ez nagyon ritkán fordult elő. Kitanulta az ügyvédi mesterséget, épp hogy csak megszerezte a diplomát – szerencsére nem írták rá, hogy hány fontért kapta meg –, dolgozhatott volna, ha úgy akarta. Ez sosem fordult elő.

Így adódott, hogy lányos zavarában Mr. Blitzer nem tudott mit felelni a kérdésre. Semmi baj, megtette ezt helyette Ms. Granger.
A következőképp folyt a párbeszéd kettejük között:

– Kedves uram, megtisztelő a figyelme, amit irányomba fordít, de bizonyára hallotta már, hogy személyem rendkívül válogatós a férjek terén. Ne vegye ezt sértésnek, biztos vagyok benne, hogy Motleyville fele a karjaiba ugrana ebben a pillanatban, de nekem sajnos vissza kell utasítanom. Kérem még egyszer, ne higgye, hogy ez bármilyen mértékben is az Ön hibája, csupán arról van szó, hogy azt a férfit választom csak hitvesemül, aki tesz is valamit ebben az életben.
– Hermione, kérem, ne legyen ennyire szigorú, hát nem látja, hogy szenvedek?

– Bátorkodom feltételezni, hogy rendkívül jól érzi magát otthon a semmittevés közepette, és, hogy elegendőnek tartja, ha egy vagy két este elmegy kártyázni. Én nem kívánom ezt a meglehetősen kellemes, de sznob és véleményem szerint haszontalan életmódot folytatni.

Mr. Blitzert azóta sem látták a ház közelében.

Ezért találta Jenine Ms. Granger viselkedését felháborítónak, és legszívesebben kiporolta volna a lány fenekét. Vagy leöntötte volna egy dézsa forró vízzel.

Ilyen dolgokat persze Jenine, lévén szolgálólány, csakis gondolhatott, sosem mondhatta ki őket. Már ha állást akart valahol kapni.

– Hermione!
Az édesanyja ellentmondást nem tűrő hangjára Hermione azonnal felült az ágyban. A következő pillanatban Mrs. Granger nyitott be a napfénysárga szobába, szeme tágra nyílt, arca piros volt, de nem a dühtől.

Nem, nem, akármennyire is szeleburdin viselkedett a lánya, az asszony a harag helyett az izgatottságtól sugárzott, ugyanis aznap Mrs. Granger meg volt győződve róla, hogy semmi, de igazán semmi nem tántoríthatja el céljától.

– Egy-kettő. Öltözz! Gyorsan, siess már! Itt van!

Hermione, aki ekkora regisztrálta, hogy valószínűleg a terve sikerrel végződött, és ugyancsak egy alternatív valóságba került, nem igazán figyelt rá. Gondoljatok bele, azért egy másik világba kerülni még egy boszorkánynak sem hétköznapi dolog, szóval az amerikai filmekkel ellentétben hősnőnk nem jött bele egyből a szerepébe. Nem meredt rá az anyjára, vagy Jenine-re, hanem komótosan, mint a nagyon lassú felfogású emberek, végigpásztázta a halványsárga függönnyel díszített baldachinos ágyat, a faragásokkal teli komódot, a fésülködős asztalt a tükörrel és a sarokban lévő könyvespolcot. A szobája nem sokat változott, a különbséget legfeljebb kétszáz évnyi stílusérzék adta.

A halk koppanásokból ítélve, amelyet Mrs. Granger elegáns lábbelije hallatott, ahogy ritmusosan a kőpadlóhoz verődött, az anyja türelme hasonlóképpen ezen a helyen is gyorsan fogyott. Hogy mentse a kis maradéknyit, Hermione megpróbálta előhívni, mi is történt tulajdonképpen, és végre valahára kinyögte:

– Kicsoda van itt?
– Természetesen Mr. Piton! Jenine, hozza ide az új ruhát, azt a fehérfodrosat! Gyorsan, és segítsen már neki az isten szerelmére!

A lány édesanyja válaszában három rettentő dolgot is hallani vélt: azt a hangnemet, amely arra figyelmeztette, hogy anyja készül valamire, ami az ő számára általában vagy kínosan, vagy még annál is rosszabbul végződik; a fehér és a fodros jelzők használatát a ruha főnév mellett és végül: a Piton nevet.

Az események áradatát azonban nem tudta már megállítani, Jenine, lévén gyakorlott a szakmájában, egy másodperc alatt kipenderítette az ágyból, és szédítő sebességgel elkezdte öltöztetni. Szinte alig vette észre, hogy egy másik cseléd is csatlakozik hozzá, aki a hajával kezdett el foglalatoskodni, olyan gyorsan történt minden.

Öt perccel később Hermione Granger fűzője segítségével hihetetlenül karcsúan, kifésült fürtökkel, és maximálisan elegáns ruhában vonult le a lépcsőn. Megpróbált nem ijedt tekintettel előre bámulni, de a döbbenetet nem tudta leplezni, mikor a hallban megpillantotta a férjét, Perselus Pitont.

A férfi ruházata is jó pár évvel korábbi ízlésre vallott, lovaglónadrágot és fekete mellényt viselt, de mentségére szolgáljon, igen fessen álltak neki.

Bár a történet eddig nem tükrözi, én igenis imádom Pitont. És ha azt mondom, hogy jól álltak neki, akkor jól álltak neki. És aki a fejébe villanó kép láttán röhög, az gyorsan hagyja abba.

– Ms. Granger, remélem, nem zavarom ilyen korai órában.

Fél tizenegy volt.

– Nem... uram. – Hátrapillantva Hermione láthatta, ahogy az anyja megrovóan integet a kezével. – Ön sosem zavar.

Perselus elmosolyodott. Igazából. Pont úgy, mint mikor még boldog házasságban éltek. Vajon mikor felejtette el, mennyire szerette ezt a mosolyt? És miért nem hiányolta? Mikor csúszott ki a kezei közül?

– Bátorkodhatom megtudakolni, lenne kedve velem sétálni egyet?
Igaz, ami igaz, Perselus még sosem kérte ilyen szépen (és ilyen kacifántosan), hogy menjenek el valahová, így beleegyezett.