A Granger faktor

9: A Granger faktor

Faktor: együttható, elem.

Perselus Piton fuldoklott.

Csak eljutottunk ide. Egyébként a hajónak, minek felborulása közrejátszott eme szörnyű esetben, nagyon jópofa fapadlója volt, ám az sajnos immáron ripityára tört.

A férfi feje sajgott a fájdalomtól, és ha a szárazföldön lett volna, érezte volna, ahogy halántékán végigcsorog a meleg vér. A víz alatt azonban csupán a tenger fagyos ölelését érzékelte. Az ütés hatására még mindig szédült, próbálta testét úszásra kényszeríteni, de végtagjai csak lassan, megkésve engedelmeskedtek. Erőlködötten körbenézve nem látott mást, csak feketeséget. Egyre csak süllyedt, lefelé, le a mélybe, a tenger gyomrába, és úgy érezte, itt a vég...

Ekkor valami felfénylett a sötétségben, egy apró, narancssárga pont. Akár egy utolsó mentőöv, egy reménycsillag, úgy világította meg a varázsló arcát. Perselus gondolatai, mintha csak ébresztő-bűbájt szórtak volna rá, egyszerre kitisztultak. A karkötők... Hermione... A bájital...

A szemöldökeit összehúzva koncentrálni kezdett, s egy másodperccel később a pálcája süvített fel a mélyből, maga mögött buborékszivárványt hagyva. Egy varázsigével később megkönnyebbülten szívta tele tüdejét levegővel.

Figyelmét ismét a narancssárga fénypont felé fordította, s a karjai újabb kísérletet követően ezúttal követték a parancsait, majd a férfi végre elkezdett célja felé haladni. Magának is nehezen vallotta be, egy kis kavics gurult le a szívéről (semmi esetre sem kő, ez bizonyos), mikor konstatálta a feje felett kapálódzó lábakat a felszínen. Itt volt a tagadhatatlan bizonyíték, hogy az ember még tajt részegen is képes úszni.

Közelebb érve a pislákoló pilácshoz felismerte a komótosan süllyedő hajótestet. A kabin ajtajában mintha Hermione arcát vélte volna megpillantani, szemei tágra nyíltak, s kétségbeesetten, némán kérlelték a segítségre. Ám mielőtt jelezhetett volna, a lány szemei lecsukódtak, s arca eltűnt a fadeszkák mögött. Perselus nem volt biztos benne, hogy az egész csak a képzelet játéka volt-e.

*

Főhősnőnk lassan magához térve, hanyatt fekve a csillagos égboltot pillantotta meg, a tompa utcai lámpa fénye bármennyire is igyekezett, nem tudta elnyomni az égitestek ragyogását. Enyhe szellő érintését érezte a testén, s az nedves ruháit egy csapásra dermesztővé avatta. Köhögött, majd mohón szívta be a friss levegőt, melynek tengerszaga azonnal előhívta a nemrég átélt eseményeket. És ahogy a memóriája visszatért, úgy bugyogtak fel a kérdések a fejében. Hogy menekült meg? Még mindig az utolsó univerzumban lenne?

Mielőtt megmozdulhatott volna, beúszott a képbe egy fekete árnyék, és a lány csupán a körvonalaiból is felismerte Perselust. Jelenléte azonnal választ adott mindenre, mert valahogy, és Hermione nem tudta, hogyan, de biztos volt benne, hogy otthon van.

– Jól vagy? – kérdezte a férfi rekedten, a lány mellett térdelve, és kezével végigsimította Hermione arcát.

Ritka, gyengéd gesztus volt ez, úgyhogy a boszorkány minden pillanatát kihasználva belefúrta magát a meleg tenyérbe. A következő pillanatban a férje karjaiban találta magát. Perselus szorosan átölelte, ujjaival a lány vizes tincsei közé túrt.

– Mi történt? – szólalt meg Hermione óvatosan körbepillantva, de egy centit sem távolodva a varázslótól.

A homokos tengerparton voltak, Ron hajójának nyomát sem látta. Oldalra pillantva, néhány méterrel arrébb egy sötét, furcsa, hatalmas, meghatározhatatlan formájú szörnyetegre lett figyelmes. A lény egy helyben maradva lassan, ritmusosan rezonált, miközben rémisztő hangokat adott ki magából. Jobban szemügyre véve a lány megnyugodva állapította meg, hogy a rém valójában egy emberkupac, pontosabban Harry, Ron, és ha nem tévedett, Draco Malfoy személyében. A három fiatalember az igazak álmát aludva egymás hegyén-hátán feküdt, és horkolásuk kánonja eredményezte az ijesztő ricsajt. Szemlátomást hajuk szála sem görbült, és érezve, hogy jobb, ha egyelőre nem érdeklődik a fiúk iránt, a lány ismét Perselus felé fordult.