A Granger faktor

3: Álarc

„Bizony, hogy létezett, hús-vér ember volt, noha mindent megtett, hogy szakasztott olyan legyen, mint egy igazi fantom, vagyis egy árnyalak."

Gaston Leroux

A történet szerint, mikor Christine Daaé először magához tért az operaház alatti alagútrendszerben, a lány a halovány fényben először egy forrást pillantott meg. Mindössze azért említem ezt meg, mert úgy érzem, Az operaház fantomja eme jelenete és a lentebb leírt közt figyelmet érdemlő párhuzam vonható.

A történetem szerint, amikor Ms. Granger (pontosabban még Mrs. Piton, de ez itt nem lényeges) kinyitotta a szemét, az első dolog, amit meglátott, egy papucs volt.

Teljesen érthető, hogy még nem érthető. Mármint a párhuzam.

No, de nem akármilyen papucs!

Ezt a lábbelit ugyanis meglehetősen jellegzetes aroma járta át, mely különösen izgatta az olfaktorikus idegeket.

– Perselus! – ordított fel Hermione – Nem megmondtam, hogy... – elhallgatott, miután kicsit jobban körülnézett, és eszébe jutott, hogy mi is történt az elmúlt napokban.

A szobát, amelyben feküdt, szürke, piszkos kőfalak vették körül. Ezeket a lánynak nem kellett megérintenie ahhoz, hogy érezze a belőlük áradó nedvességet, nem kellett közelebb mennie ahhoz, hogy érezze azt a furcsa dohos szagot, ami a régi várkastélyokban szokott uralkodni. A helyiségben nem volt ablak, az egyetlen fényforrás a feje felett komótosan lengő, hat gyertyából álló csillár volt, melynek lángjai meglehetősen ijesztő árnyékokat vetettek a falra, ám a félhomályt nem kergették el. Egy szépen faragott komódon és egy hasonló stílusú asztalon kívül csak egyetlenegy bútor díszítette még a szobát – az a keskeny, pokróccal fedett ágy, amin feküdt.

Érthető módon a helyszín Hermionét a horrorfilmekben látottakra emlékeztette, szinte csak egy véres felirat, pár bilincs és egy csontváz hiányzott. Valószínűleg libabőrös lett volna a rémülettől, sikított volna és talán még kétségbeesetten is rohant volna az ajtó felé, ha – és itt visszatértünk a lényeghez – nem lett volna ott a papucs.

Jobban mondva, hogy kellően beleéljük magunkat Ms. Granger helyzetébe: a PAPUCS.

Hogy tisztábban lássuk a dolgokat, tudni kell, hogy Perselus Piton rendszerető ember volt, már-már kényszeresen is, és ezalatt azt értem, hogy naponta rendezte át felbecsülhetetlen bájitalkészletét, mert hangulata szerint éppen más rendszert tartott megfelelőnek. A hozzávalókat mindig tisztán, rendesen felcímkézve, a megfelelő helyükön tartotta, és ez vonatkozott a konyhai fűszerekre is. Nem csak munkája területén volt ilyen gondos, az étkészletnek, a könyveknek, a pennáknak és még sorolhatnánk, mi mindennek mindig pontosan ott kellett lennie, ahová tartoztak. Meglehet egy felsőbb erő tréfája miatt azonban valamiért ez nem terjedt ki egyetlen lábbelijére sem. Talán nem is felsőbb erő volt a dologban, hanem azért tette, mert úgy gondolta, egy ilyen fontos ember nem szakíthat időt olyan együgyű dolgokra, mint a cipő. Vagy talán azért, mert lealacsonyítónak találta volna, ha a helyükre kellett volna raknia őket. Hermione, maga is rendszerető lévén, a férje enyhe mániáját el tudta viselni, de, minthogy ő maga egy másik, hasonló kórságban szenvedett, melynek neve „muszáj-elraknom-a-dolgot-ami-nem-ott-van-ahol-én-akarom", a papucs nem kis fejfájást okozott neki. A nő azt is feltételezte, hogy a papucsnak lelke van, és megunván létét a cipőspolcon, elkezdett a házban vándorolni. Mivel az említett tárgy – minthogy férfiemberhez tartozott – egy hosszas nap után nem árasztotta a legkellemesebb illatot, Hermione nem szívesen pillantotta (és érezte meg) a lábbelit először, mikor felébredt.