A Granger faktor

8: Túlélő

„Titokzatos dolog az idő. Hatalma van. És ha játszunk vele, veszélyes!"

J. K. Rowling

Hermione körülnézett az íróasztalán. Furcsa érzése támadt mikor magához tért az új világban, ugyanis a Mágiaügyi Minisztériumban lévő irodája első pillantása teljesen úgy nézett ki, mint az otthoni, ismerős párja. Azonban tudta, hogy jelenleg Ron hajóján fekszik, ebből adódóan munkahelyének hasonmásával van dolga.

– Minden rendben van?

Az ajtóban kérdő tekintettel és bögrével a kezében Harry ácsorgott, a forró kávéjából áradó aroma különösen hívogató volt a lány számára.

– Persze, miért ne lenne? – felelte a boszorkány miközben szeme szédítő sebességgel gyűjtötte az információkat az új közegről, észrevette többek közt, hogy barátja aurorköpenye megegyezett az emlékeiben lévővel.

– Új hely, régi barátok. – Harry az italát szipkázva kacsintott. – Én vagyok az, Hermione, nekem bevallhatod, hogy izgulsz. Bár örülj, hogy nem a parancsnokság termében kaptál helyet, a térelválasztóknak minimum a hatásossága. Akkora a ricsaj, hogy néha késztetést érzek rá, hogy mindenkire Stuport szórjak. Vagy saját magamra.

– Ezt teljes mértékben megértem.

– Nem tudom, hogyan buliztad ki, hogy egy egész irodahelyiséget kaptál.

– Valószínűleg tudják, hogy én tényleg Stuport szórnék mindenkire. – A fekete hajú varázsló felnevetett, majd egyetértően bólintott. – Igazad van, valóban izgulok egy kicsit.

– Teljesen felesleges. Tudom, hogy nagyszerű munkát fogsz végezni. Ha segítség kell, az ajtóm nyitva áll. Vagyis a kocka, amibe bezsúfoltak – mondta Harry, majd intve egyet távozott a helyiségből.

Magára maradva a lány jobban szemügyre vette az enteriőrt a szobában, ám pontosan ugyanott volt minden, mint amihez hozzá volt szokva. Az ajtótól balra két zöld fotel és egy kis asztal foglalt helyet. Mellettük az egész falat egy könyvesszekrény borította, azzal szemben, egy hatalmas táblán ötletfoszlányok voltak olvashatóak, mint például „manók integrálása közösségben és magánszférában ", „nyomkövető varázslatok alkalmazása Kingstonban, beszélni Bobbal" valamint „elfogyott a majonéz".

Akárcsak otthon, szeretett íróasztala az ablak előtt helyezkedett el, s itt is egyik felét mindenféle kacattal megtömött dobozok, másik felét irathalmaz borította. Miután azonban a papírkupacról továbbsiklott a tekintete, az megakadt az asztal szélén heverő fotókon.

Az első kép teljesen azonos volt a saját univerzumában lévővel, a tizenéves Harry, Ron és Hermione egymást átkarolva és nevetve pózoltak Roxmorts utcáján. A lány képmása középen, a két fiút átölelve kacsintott főhősnőnkre, szeméből végtelen jókedv sugárzott.

Amennyire megegyezett ez a fotó a boszorkány által ismerttel, a második kép olyannyira különbözött. A lány tudta, a történtek ellenére odahaza a második felvételen még mindig Perselus és Hermione mosolyog a szemlélőkre, egymás kezét fogják, és arcuk szinte sugárzik a boldogságtól. Tisztán emlékezett a napra, az esküvőjükre, amikor az emlék készült, könnyűszerrel felidézte az izgatottságot, az örömöt, amit akkor érzett. Nem is egyszer előfordult, hogy használta patrónus idézésekor.

Piton helyett azonban az itteni világban egy másik férfi ölelte át a fotón – Ron Weasley. Alteregója derülten fordította arcát a vörös hajú varázsló felé, aki egy puszit nyomott rá.