A GRIFFENDÉLES LESTRANGE

XX. fejezet

Rose szemszöge

Ajtó nyikorgást hallottam. És apa hangját. Biztosan Apáék jöttk meg. Gyorsan lerohantam a lépcsőn, hogy megnézzem, igaza  volt-e. És igen!

- Sziasztok! - Köszöntem nekik, mikor megláttam az ajtón betóduló társaságot. Megöleltem Sarát és Amaliát, majd bevezettem őket az étkezőbe. Illteve, Sarát, Amaliát és Michaelt, ugyanis Oliver már, bennt volt. Hogy hogy került be azt nem tudom, de mikor mi beértünk, ő már az egyik fotelben ücsörgött vigyorogva... Mindegy. Megpróbálok most nem fennakadni ezen, így teljes nyugalamat erőltetve magamra leültem a szemben lévő fotelbe.

- Foglaljatok helyet... - Mondtam a többieknek, KIVÉVE Olivernek! Három barátom gyorsan helyet keresett magának (fotel nem volt több, úgyhogy a kanapéra ültek), majd mivel seki sem szólalt meg, gondoltam nekem, mint "házi gazdának" kéne beszélgetést kezdeményeznem, így egy eléggé alap kérdéssel nyitottam:

- Hogy vagytok? - Kérdeztem a többieket, arcomra valami vigyor félét erőltetve néztem körbe, Nos igen... ennél jóbb ritkán jut az eszembe.

- Jól. - Érkezett négy válasz a kérdésemre, hangulatot ezzel nem sikerült oldanom.

- És hol van Mary és Fiona? - Kérdeztem meg, mivel most tűnt csak fel, hogy csapatunk kissé hiányos.

- Apád azt mondta, ők ide jönnek... - Felelte Michael, kissé elbizonytalanova. Hát persze... Azt hiszem kicsit ki kell menne, hogy beszéljek Apával.

- Mindjárt jövök! - Sóhajtottam és felálltam a fotelból. - Ha felmentek a lépcsőn, balra az első ajtó az én szobám. Ott találkozunk. - Mutattam a lépcső irányába és besiettem a konyhába, Apához.

Nem tudom, mi történt, amíg én elküldtem Apát Mary-ékért, de mikor felmentem, a szobám, amit tegnap teljesen rendberaktam, most romokban hevert: az ágyamról a párnák a földön voltak egy kupcba hányva,  a lepedőmet Valaki lerángatta és hozzákötözte a függönyhöz (?),  az íróasztalomról a füzeteim összegyúrve, a szőnyegen vmi lila folyadék csordogált. Azt hiszem nem kellett volna a szoámban tárolnom a festékeket.

- Itt meg mi történt? - Kérdeztem, nem túl barátságos hangnemben, de ilyan helyzetekben ki tudna barátságos hangnemben beszélni?

- Semmi... - Jött a válasz azegyik sarokból, ami csak azért volt furcsa, mert senkit nem láttam.

- Azt látom. - Jegyeztem meg dühösen. - Viszont titeket nem látlak. Hol vagytok? - Erre Oliver kimászott a párnakupac alól, a függöny-lepedő mögül pedig Michael tűnt elő.

- Mi történt itt?

- Csak játszottunk!

- Könyörgöm, öt percre mentem le! És ez a szoba teljesen renben volt. - Kiabáltam rájuk.

- Jól van, jól van. Rendbe rakjuk... - Mondta Michael cseppet sem bűnbánó hangon.

- Azt ajánlom is... Hol vannak a lányok? - Fordultam körbe, de Sarát és Amaliát sehol nem láttam.

- Amalia kimenekült, azt mondta, megkeres téged, de azt hiszem sikeresen a másik irányba indult el... - Felelte Oliver, aztán ő is körbenézett. - Sara pedig...  - mégegyszer körbe fordult - nem tudom... Ő itt volt.

- Itt vagyok! - Hallatszott Sara hangja, de még mindig nem láttuk sehol.

- Hol? - Kérdezte Michael.

- Az ágy alatt. Csak nem tudok kijönni.

- Mert?

- Valamibe beleakadt a lábam... - erre Michael és Oliver röhögni kezdtek. Persze hogy egyiküknek sem jutott eszébe segíteni, íy hát én másztam be az ágy alá, hogy kibogozzam Sara lábát, csakhogy a vége az lett, hogy Sara kijutott, viszont most én akadtam bele a (mint később kiderült) lepedőbe, ami, mikor Michael kijött mögüle leesett (úgy tűnik  ő tartotta).

Ezzel elvoltunk egy darabig, majd mikor végre én is kiszabadultam, Amlia is visszatalált és rendberakták a szobámat, addigra Apa is megérkezett  Maryvel és Fionával.  Ekkor vette kezdetét a "haditanács". Persze, ez sem volt olyan komoly, mint vártam...

560 szó