Szikrábol Pattant Szerelem

A legrosszabb rémálmunk

Matte matte. Mielött ezt a részt is le írom, megjegyeznék most két dolgot. Az egyik, hogy egyes hosszú betûk nem lesznek olyanok, mintha telefonon írnám, igy azért elõre is elnézést kérek ^^" A másik az lenne, , hogy ha igazán szeretitek amit írok, akkor gondolom a fantáziátok is mozog, így ez egy figyelmeztetés. Egyes jelenetek (fejezetek vagy hogy mondják a könyveknél XD) kicsit megrázó lehet egyes olvasónak, amiért duplán kérek elnézést.

Lehetetlen. Ez nem lehet igaz! Mégis hogy a fenébe történhetett meg?! Ez csak egy álom volt és az álmok szinte sosem válnak valóra. De ez... ez mégis. Ez az álmom is valóra vált elvégre, a rémálom is egy álom.

Éppenhogy észhez kaptam, láttam valami fekete lyuk féleséget, ami igazábol, nagyon hideg levegõt fújt ki magából. Hirtelen libabõrös lettem, de nem a hidegtõl, hanem attól, ami volt abban a fekete micsodában. Azok a személyek akiktõl irtózatosan féltem. Õk voltak azok. Shigaraki Tomuráék. És azok a féleszû elmebetegek. Amikor megláttam õket, amilyen gyorsan csak tudtam, fel pattantam a földröl és harcra készen álltam. Kacchan is. Hirtelen azt sem tudtam mit tegyek, de egy kézjelzés parancsára, amit Kacchan adott le, csak álltam.

Fel nézek rá. Mindig is olyan jó volt hozzám, mikor más mert engem bántani, mert akkor nem engem vert, hanem azokat a gyerekeket, akik engem akartak bántani. Milyen szép emlékek. Bárcsak most inkább a régi emlékekrõl lenne téma a kávézóban. De a mesebeli gondolataimat egy kérdés szakította meg:

-Mi a fenét akartok szarházik?

-Titeket. Csak értetek jöttünk.

Tomura válasza egyszerû volt és érthetõ. De az, hogy mi ebbe bele egyezzünk, az egy jól ismert nem.

-Sajnálom, de a gyerekes óhajaidat, még anyuci se engedné.

Kacchan most volt igazán mérges,íigy oda hátrált mellém, a kezeit elõkészítve a robbantgatásokra, el mondta egy kis részletét annak, amit szeretett volna:

-Ha ezt túl éljük Izuku, mindent megbeszélünk de most, készülj fel mindenre, még a legrosszabbra is, elvégre, most valóra vált az álmunk.

Sokkot kaptam. Álmunk? Nem értettem elsõre, hogy hogy is érti. Õ is azt álmodta mint én, vagy benne volt az álmomban vagy nem értem. (í.m.: Most én sem nagyon értem amit írok gomen de csak azért mert most gondolkozok, hogy a milliónyi ötletem közül melyik legyen ^^") A sokktól amit kaptam, el kezdtem könnyezni, így csak egy két szót tudtam ki ejteni a számon.

-Kacchan... -egy aggódó skarlát szempár nézett rám, amire egy fajdalmas mosollyal karöltve, ki nyögvem egy mondatot nagy nehezen.- Ha meg is halunk, remélem, minden jóra fotdul majd.

Be könnyezett a szeme. Életemben másodjára lárom sírni. És most is miattam..

-Ne aggodj Izuku, nem fogom hagyni, hogy bajod essen. Amíg élek, addig semmi bajod nem eshet. Ezt jobb ha megjegyzed.

Ezzel a mondattal fejezte be azt amit akart. És egy olyan mozdulattal, ami azt sugalta, hogy bízok benned. A kezemet fogva álltunk készen a harcra.

-Oh, nézd Tomura-san, olyan cukiiiiiik!! Egymás kezét fogják. Ez akkor azt jelenti, hogy együtt akarnak meghalni. -ez a lány ölte meg Kacchant az álmomban. Toga Himiko. Egy elvetemült pszichopata aki nagy eséllyel megölte Kacchan gyerekkori barátját is, Harut.

Mikor ezt ki mondta, jobban megszorítottam Kacchan kezét, amire õ a hüvelykujjával párszor megsimogatta a kézfejemet, arra utalva, hogy "semmi baj, nyugodj le". Ekkor sem nyugodtam le. ugyanolyan erõsen fogtam a kezét mire õ egy kérdést tett fel nekem:

-Nos Izuku, készen állsz le küzeni a legrosszabb rémalmunkat?

-Már születésem óta készen állok.

-Akkor meg? Vessünk ennek az álomnak véget és ébredjünk fel.

Itt volt az, mikor mind a ketten tele voltunk méreggel, így engem még az sem érdekel, hogy mi akar megállítani. Kacchan egyből Tomurára támadt. Igazán megfontolt mozdulatai és ütései voltak. Hiába is, Tomura tud gyors lenni, de Kaccshan mellett mindenki el bujhatna. Én meg neki mentem Dabi-nak, aki Várható módon, ki védta az ütésemet, és egy olyan erõs jobbost kaptam, hogy azonnal el repültem Kacchan felé, és neki is estem, ezzel azt követve, hogy neki csapódtunk egy falnak.

-Azt hiszem, el tört a kezem -amikor Kacchan ezt meghallotta, megfogta a másik kezem, és fel segített a földről.

-Figyelj, most muszáj túl élnünk mert ha nem, mind a ketten meghalunk. Gondolom ert te sem akarod.

Sosem voltam még olyan komoly, mint akkor. Nagyon komolyan vettem azt amit mondott, mert komoly volt ő is.

-Izuku, le téphetek egy kis darabot a pólódból?

-Minek az neked? Nem értelek.

-Ha én bízok benned, te is bízz bennem.

Csak nértem okosan, elvégre még az is meglepő, hogy a pólómból kér egy darabot. De aztán, tétovázás nélkül le vettem inkább a pólómat, mert sajnáltam szét tépni. De amikor oda nyújtottam neki, hogy vegye el, egy pillantás alatt vörös lett a feje. Egyből le esett mi a baj forrása és csak vigyorogtam.

-Na, kell vagy nem?

-Add ide. -azzal a mozulattal a háta mögé állított, és azt mondta:

-Meg adjuk magunkat!