Tárd ki a szárnyad és szállj a magasba!

Amikor a saját tüzed éget meg

~ Endeavor pov. ~

Nem emlékeztem semmire, csak a hideg sötétségre, ami körül vett. Elveszetten bolyongtam, keresve a kiutat, de sehogy sem találtam rá. Majd egy halovány fényt láttam messziről, így elindultam felé. A vakító részhez közeledve egyre melegebb volt, már nem fáztam, majd meghallottam egy ismerős hangot, de sehogy sem tudtam rájönni kié. Lágyan simogatott és lelkemet boldogság kellemes érzése járta át. Az elején nem értettem, amit mondd, de egyre jobban tisztult az elmém, és a hangok szavakká alakultak.

~ Nem bírnám végig nézni, ahogy beleszeretsz másba Tartanom kéne a távolságot, de nem megy... Csak melletted akarok lenni! Csak veled lenni! Azt akarom, hogy szeress! - mintha valaki végig simított volna az arcomon, és a puha érintés nyomában bizseregni kezdett a bőröm – Tudom, hogy sohasem fogod viszonozni az érzéseimet Endeavor, de kérlek... - éreztem, ahogy valami meleg rácsöppent arcomra, majd végig folyt a bizsergő bőrömön és égette azt ahogy végig szántotta fülemig az érzékeny területet. - Kérlek csak térj magadhoz... Ezt nélküled nem fogom kibírni... ~ A hang egyre távolodott, majd mintha szárnyak suhanását halottam volna és egy ajtó csapódását.

- Várj! – ültem fel hirtelen a kórházi ágyon, ami nagyon rossz ötletnek bizonyult, ugyanis az egész testem belesajdult.

- Endeavor! – csapódott nekem egy izmos test sikítva – Jól vagy? Nincs nagy bajod igaz? Fáj valamid? Kérsz valamit enni vagy inni? – hadarta a kérdéseit Miruko, de én csak néztem magam elé.

- Álom lett volna? – suttogtam, majd arcomhoz érve éreztem, hogy még mindig nedves, körülnéztem a szobában, az ablak tárva nyitva és éreztem a kezembe valami puhát. Kinyitottam ökölbe szorított ujjaimat és egy vörös tollat találtam benne. – Hawks...

- Endeavor! Figyelsz te rám?! – eldőltem az ágyon miközben az ujjaimat vissza zártam. Miruko egész eddig ölelt így nem vette észre a tollat markomban.

- Mennyi ideig voltam eszméletlen?

- Három napig. Úgy aggódtam érted! Minden nap bejöttem, hogy meglátogassalak. – vinnyogott a fülembe.

- Köszönöm... Hawks? – kérdeztem rá sem nézve.

- Karcolásokkal megúszta, illetve a tollainak nagy részét elégetted két napig tiszta csumpi volt, de mostanra sikerült vissza növesztenie a nagyját így repülni már tud. – vigyorgott.

- Értem majd, ha bejön bocsánatot kérek tőle.

- Eddig sem látogatott meg, ezután miért tenné? – De itt volt... Érzem, hogy itt volt, fogta a kezemet és beszélt hozzám! Kicsit jobban rászorítottam a markomban lévő tollra. – Hívom a dokit, maradj nyugton. – mondta majd kiment a folyosóra.

Az orvosok megvizsgáltak és két hétre bent fogtak a kórházban. Miruko-nak igaza volt, Hawks nem jött be hozzám meglátogatni. Rena a Szárnyas szeretője viszont minden nap megnézett és néha mesélt nekem a kapcsolatukról. Az elmondása alapján boldognak tűntek. Ami viszont meglepett, hogy a nálam maradt tollat nem hívta vissza magához... Mintha egy búcsú ajándék lenne.

A két hét nagyon lassan telt el, Miruko minden nap bejött és idegesített a hülyeségeivel, állandóan randizni akart velem. Nem győztem elutasítani. Én viszont csak vártam... Vártam, hogy Hawks felbukkanjon, de nem jött. Éjszakánként a tollat a néztem és az álmomon gondolkoztam. Mi van, ha nem álom volt, hanem valóság? Miután elalszom ismét érzem az érintését az arcomon, lágy hangját ahogy suttog a fülembe, majd a szárnyak suhogását ahogy elszáll. Akárhányszor kinyitottam a szememet mindig egyedül találtam magam a szobába és semmi nyoma sem volt, hogy esetleg valaha is itt járt volna. Emiatt sose lehettem biztos abban, hogy a tudatalattim játszik csak velem, vagy valóság az egész.