Tárd ki a szárnyad és szállj a magasba!

Mit rejt a hős szíve?

~ Endeavor pov. ~

Három nap telt el azóta, hogy All For One és All Might össze csapott. A hősvilág széthullóban van. Senki sem fogadja el, hogy én vagyok az első számú hős... Én magam sem... Ma engedtek ki a kórházból, amit nem is értek ugyanis csak karcolásaim voltak, miért is kellett nekem a kórházban maradnom megfigyelésen? Elhúztam, a bejárati ajtót, mikor egy test csapódott nekem zokogva.

- Apaaaaaaa... - zokogott mellkasomba Fuyumi. Meglepődve néztem a lányomra, hisz ilyen még nem volt... Nem arról beszélek, hogy sírt volna, hanem hogy miattam, vagy inkább hogy megölelt volna. Rám emelte könnyes szemeit, és remegő ajkait látva akaratlanul is szorosan magamhoz öleltem. Fejemet az övére hajtottam és lecsukott szemekkel simogattam a hátát, hogy megnyugtassam kicsit. - Mondd hogy nem esett bajod Apa... - reszketve kapkodta a levegőt zokogás közben.

- Ne aggódj jól vagyok. - mosolyogtam rá gyengéden, miután eltávolodtam tőle. - Nem gondoltam, hogy ennyire aggódsz értem. - erre a mondatomra láttam, hogy szemeiben harag csillan.

- Te meg mégis mi a faszról beszélsz?! Persze hogy aggódom érted, hisz az apám vagy és szeretlek!!- kiabált rám, de a szemeiben még egy könnycsepp megjelent, ami belőlem nevetést váltott ki. Tényleg nem hittem, hogy ennyire aggódik értem, hisz a múltban nem igazán voltam jó apja. Erre a gondolatra össze szorult a szívem és bűnbánóan néztem rá. Majd elengedtem és beléptem a házba egyetlen szó nélkül.

A hátamon még éreztem a tekintetét, ahogy végig kíséri utamat az edzőterembe, de nem követett. Amint beértem a terembe, becsuktam magam után az ajtót és tombolni kezdtem. Annyi érzelem futott rajtam végig, hogy nem tudtam velük mit kezdeni, pedig azt hittem kezelem a bennem dúló feszültséget de tévedtem. Harag járt át először, majd a bűntudat következett, végül csalódottság és bánat lett úrrá testemen. Az edzőtermet egy katasztrófa övezetté varázsoltam, majd mikor úgy éreztem, hogy végre lenyugodtam leültem a padlóra. Hátamat a hűs falnak támasztottam, fejemet először hátra vetettem, felhúztam egyik térdemet és rátámasztottam kezemet, míg másik lábam kinyújtottam és combomon pihent a másik kezem. Behunyt szemekkel gondolkoztam. Végül, mikor eljutottam egy gondolat menetig, a tenyereimet tarkómra csúsztattam homlokomat, a térdemre hajtottam és úgy folytattam tovább...

- Vajon még nem késő helyre hozni a hibáimat? - suttogtam magam elé. mikor hallottam hogy résnyire kinyílik az ajtó, fejemet nem mozdítva próbáltam megnézni, ki lehet az, mikor ráeszméltem, hogy ez nem fog menni felemeltem a fejem és a résen keresztül Shoto tekintetével találkoztam. Mondd Shoto te meg tudsz nekem bocsájtani? - tettem fel a kérdést magamban, mire a fiam, mintha látta volna szemeimben a kérdést, néma válaszként behúzta az ajtót, majd hallottam ahogy könnyed léptei egyre távolodnak. És te Rei?

Nem tudom meddig bámultam magam elé üres tekintettel, de Fuyumi kopogása ébresztett újra öntudatra.

- Apa kész a vacsora. - dugta be a fejét félve az ajtón. Ismét felemeltem a fejem és egy gyengéd mosoly kíséretében bólintottam. Láttam lányom meglepett tekintetét, majd becsukta az ajtót és távozott. Felálltam és kimentem egyenesen az étkezőbe, ahol Shoto és a lányom már vártak.

Leültem a helyemre és körbe néztem. Eddig természetesnek vettem a rendet, ami körülöttünk volt, nem is fogtam fel, hogy a feleségem tíz évvel ezelőtti távozása után Fuyumi vette át a háztartást. A középiskola és az egyetem mellett mosott, főzött és takarított, hogy nekem megfeleljen a környezet amiben éltünk. Annyira természetesnek vettem, hogy sosem köszöntem meg neki ezt az áldozatot. Az elém rakott étel jól nézett ki, soba volt a mai menü, bár nem igazán szerettem, de a fiam élvezettel ette.