𝐄𝐧𝐞𝐦𝐢𝐞𝐬 [현릭스]

[십일]

—— [HYUNJIN] - kedd; 13:56

Csalódottan néztem a vidáman ugrándozó Liner Z tagokra. Miért ők nyertek? Miért voltak jobbak? Mi volt a jobb bennük? Nekik valami nyomi hülye kis zenéjük volt, ami  - a változatosság kedvéért - a pozitívitásról szólt. Nincs is semmi értelme. Gyerekes. Ráadásul a ruháik se voltak olyan jók. Sárga és fehér? Kik ők, valami gyerekek?

– Mi van veled, Hyun? Olyan fejet vágsz, mint aki citromba harapott. – állt meg mellettem Woo.
– Hogy mi van velem? Hogy mi van velem? Az van, hogy nem nyertünk! Hetek óta próbálunk, komolyan vettük, egy csomót dolgoztunk rajta, és a ruhákra is egy csomó pénzt költöttünk! És mi lett az eredmény? Hogy kibaszottul ők győztek le minket! Ők! – mutattam rá a csapatra, és ha akartam se lehettem volna dühösebb.

Wooyoung pár másodpercig pislogott, aztán kitört belőle a nevetés.
– Mi van? Áruld már el hogy mi olyan mulatságos! – ordítottam le a fejét.
– Hyunjin. – fogta meg mindkét válamat – te egy őrült vagy.
– Mi van? – néztem rá, valószínűleg tikkelve. Az idegeim már rég felmondták a szolgálatot.
– Most komolyan. Ugyanazt megkaphatjuk mint ők, ugyanolyan szinten említettek mint őket, és megnyertünk egy versenyt. Mindössze egy pont a különbség. És te ezért hisztizel? Már megszoktam, hogy mindent túlreagálsz, és azt is hogy minden hülyeség miatt drámázol, de azért ez már túlzás. Kérlek fejezd be az őrjöngést, és próbálj meg örülni, hogy nyertünk. Ne foglalkozz azzal hogy ők is nyertek. Ne foglalkozz velük. – veregette meg a vállamat. Ez nem valami nagy gesztus, de ő nem az az ölelgetős fajta. Máskülönben meg a szavai sokkal többet értek, úgyhogy nem panaszkodom.

– Jó, csak zavar. Miért voltak ők egy ponttal jobbak mint mi. – már egyáltalán nem voltam dühös, csak elkeseredve néztem a vidám, sárga fehér ruhás csapatot.
– Nem tudom, Hyun, nem tudom. És sajnálom hogy nem voltak itt. – tért rá a másik témára, amiért még ebben a helyzetben is hálás voltam. Wooyoung-al néha úgy viselkedünk, mint akik utálják egymást, de igazából el sem tudnám képzelni az életemet nélküle. Most is észrevette, hogy a szüleim nem voltak ott, anélkül hogy mondtam volna neki.

– Én is. De nem tehetek semmit.
– De én igen. Ha már a te szüleid nincsenek itt, fel tudom ajánlani az enyéimet.
– Mi? – azt hittem viccel. De nem, ugyanis a színpad mellett állva észrevettem hogy a legjobb barátom szülei sietve felénk tartanak. Már elég jól ismerem őket, hiszen sokszor maradtam náluk vacsorára - azért szívesebben eszek főtt ételt, mint valami rendelt gyorskaját, amit otthon szoktam enni, mert az én szüleim nem érnek rá főzni - de eléggé meglepődtem, amikor az anyukája engem is megölelt.

– Gratulálok, Hyunjin, nagyon ügyesek voltatok ma! Igazán mehérdemlitek az első helyezést. – mosolygott rám kedvesen.
– Köszönöm szépen. – feleltem kissé megilletődve.
– Maradsz nálunk vacsorára? – kérdezte az apukája én pedig csak bólogatni tudtam.
– Na? Milyen volt? – vigyorgott rám Woo.
– Te kérted meg őket erre?
– Nem. Elkezdtem mesélni, hogy a te szüleid valószínűleg nem lesznek ott, erre azt mondták hogy ne aggódjak emiatt, majd ők elintézik. Na hát elintézték.
– Érdekes volt, de azért köszönöm. – néztem rá hálásan.