𝐄𝐧𝐞𝐦𝐢𝐞𝐬 [현릭스]

[십사]

—— [HYUNJIN] - csütörtök; 07:16

– Hogy micsoda? Te mégis mit képzelsz magadról? – visított rám a mellettem ülő, akinek képtelen vagyok megjegyezni a nevét, mikor közöltem vele, hogy minden bizonnyal elszámolták a pontokat, és nem ők nyertek.
– Elég sok mindent, de ez most nem számít. De ez csak az én gondolatom, miért idegeskedsz miatta? Talán félsz hogy igaz? – mosolyogtam rá, amire - ha lehet - még dühösebb lett.
– Ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy mi nyertünk, és nem ti! Talán ha többet gyakoroltatok volna...
– Fogalmad sincs hogy mennyit gyakoroltunk, úgyhogy nem értem miért teszed az agyad, nevét sem tudom kicsoda.
– Chaeryeong, a nevem Chaeryeong, te agyalágyult idióta!
– És ugyan miért én vagyok az idióta, ha te se tudod megjegyezni az én nevem, pedig fele olyan hosszú mint a tied! Hyunjin a nevem! – kiabáltam én is. Kezdet nagyon gyerekessé válni a vita, de nem fog győzedelmeskedni fölöttem. Azt senkinek sem hagyom.

– Nem arról van szó hogy nem tudom, nem akarom! Miért akarjam tudni egy olyan hülye ember nevét mit te?
– Mert rám megéri emlékezni. – vigyorogtam rá.
– Persze, hogyne. A hülyének is megéri. – motyogta.
– Pontosan erről van szó! – kacsintottam rá, Chaeryeong pedig már kezdett volna hadakozni, amikor Jungkook megállt mellettünk.
– Elég volt a hangoskodásból, Hyunjin helyet cserél Jungwoo-val, és utána egy pisszenést se halljak! – nézett ránk szigorúan.
– De ő kezdte! – mutattam a lányra, de nem hatotta meg, ezért dühösen felkaptam a táskám, és Jungwoo-t félrelökve, aki csak az új helyére igyekezett, leültem a szőke fiú mellé, aki a verseny előtt keltette fel a figyelmem.

Máskülönben érdekelt volna, de el voltam foglalva a duzzogással, ezért rá sem néztem, bár egy idő után kezdett zavarni hogy folyamatosan engem néz. Azt tudom hogy jól nézek ki, de ha sokáig néznek, az az érzésem hogy van valami az arcomon, vagy valami gond van a ruhámmal, hogy olyan sokáig néznek.

Kezdtük egyre magasabbra szállni, így megpróbáltam nem az ablak felé nézni, mert időnként eléggé félek a magas helyeken. Igazából a tériszony nem csak 'időnként' jelentkezik, de nem szeretném hogy ezt bárki megtudja, ezért próbálom szépíteni a dolgokat. Azonban tudván hogy minden egyes perc elteltével egyre távolabb vagyok a talajtól, kezdtem egyre idegesebb lenni, és akaratomon kívül annyira szorosan fogtam az ülés karfáját, hogy teljesen elfehéredtek az ujjaim. Reméltem hogy a mellettem ülő nem veszi ezt észre, de nyilván nem vak, így rettegve vártam hogy szóvá tegye a furcsa viselkedésemet.

– Jól érzed magad? Nagyon sápadt vagy. – szólalt meg, különös mély hangján, amitől libabőrös lettem, de nem a rossz értelemben. Sőt, igazából még hallgattam volna a hangját egy darabig.
– Igen, persze, jól vagyok. – igyekeztem nyugodt hangon felelni, de még így is megremegett. A tekintetem azonban akaratlanul is az ablak felé tévedt, és láttam, hogy tőlem nagyon nagyon messze van a szárazföld. A lehető legjobban összehúztam magam, és a szemem is becsuktam; igyekeztem valami szép és nyugtató helyre gondolni, de sehogy se sikerült, csak arra tudtam gondolni hogy mi van ha lezuhanunk. Bár erre elég kevés az esély, éppen elég repülőgép balesetről hallottam már, ahhoz hogy teljesen paranoiás legyek a gép gondolatától is.

– Félsz a magasságtól? – kérdezte a mély hang tulajdonosa, ahogy kinyitottam a szemem, ott ült mellettem, a szőke fiú, csodálkozva, de egyáltalán nem gúnyosan, vagy kárörvendően, amire számítottam volna, csak meglepődve és kicsit aggodalmasan. Szeplői most is ott voltak az arcán, akárcsak a csillagok, talán ha összekötöm őket, még egy csillagkép is kijön belőlük. Amikor először láttam, nem vettem szemügyre annyira, hiszen nem volt rá idő, de így, hogy még másfél órát töltünk el ezen a gépen, bőven van időm, hogy elvesszek a világos barna, rejtélyesen csillogó szemeiben. Annyira letaglózott különös szépsége, hogy nem is hallottam meg a kérdését, csak egyhelyben ültem és pislogva próbáltam felfogni, hogy minden bizonnyal egy angyal ül előttem, mert ilyen elbűvölő kinézetű ember egészen biztosan nem létezik.

– Hahó! Föld hívja szőke herceget! – húzta el a kezét az arcom előtt, és hirtelen felébresztett az álmulatból; még a korábbi kérdése is eszembe jutott.
– Igen. Talán egy kicsit félek a magaságtól. És Hyunjin a nevem. – feleltem zavartan a megszólítására, egészen más hangsúllyal, mint ahogy korábban Chaeryeongnak mondtam.
– Gondban vagyok a nevek megjegyzésével, úgyhogy szőke herceg maradsz. – kuncogott, ami miatt biztos hogy vörös lett az arcom. Sokan azt hiszik hogy egy egocentrikus nagymenő vagyok, de nem tudják hogy valójában milyen könnyű zavarba hozni.

Mivel nem mertem a szemébe nézni, nehogy a végén paradicsommá változzak, megint az ablak felé pillantottam, és remegni kezdtem, csukott szemmel próbáltam egy kellemes helyre képzelni magam, de erre nem volt szükség, mert az oldalamon lévő szőke csoda megfogta a kezem, és egy csapásra az egész félelmet elűzte.

| Igen igen, élek még, de sajnos rossz hírekkel érkezek. A hónap elején új iskolába kerültem, és rengeteg tanulni valóm van, így hát - ahogy az nektek is feltűnt - nem igazán van időm írni. Ráadásul ez, amit most kiteszek, az utolsó előre megírt rész, ez után nincs több, és az elkövetkezendő hetekben nem is lesz, ugyanis szünetelni fog a történet. Viszont mire visszatérek, már be lesz fejezve az egész, így utána nem kell többet várnotok rá. <3  |