Bátyus élvonalban

➳12

You are my sin

Poppy Jones

——————————

Kételkedve bár de annál izgatottabban néztem magamat a teljes alakos tükörben. Egy egyszerű barna spagetti pántos toppot vettem fel egy bő fehér inggel és ehhez egy fekete szaggatott farmert párosítottam. Hiába ,hogy itt rám sül a ruha Kanadába addig kétszer megfagynék ha nem többször. Viszont ennek ellenére napszemüvegemet még felkaptam az asztalról és rohantam is le az alsó szintre.

Ahol a bőröndöm és a táskám már várt, anyáékkal együtt.

—Minden nap hívj ne csak írj! Mindent eltettél? Személyes iratok? Meleg ruha? Reggeliz meg ne ,hogy rosszul legyél!—anyának több aggódást véltem felfedezni a szemében mint az elmúlt időkben bármikor is.

—Anya nyugodj meg vigyázni fogok magamra és amúgy sem egyedül leszek.—akár mennyire is szerettem volna kimondani a nevét, nem tettem.

Mert túl sok sebet tépett volna fel, mert bár gyerekesen hangzik de haragszom rá és ha ez nem lenne elég akkor itt van még az is, hogy nem állok rá készen ,hogy tudatosuljon bennem mit teszek most éppen.

Hátat fordítottam nekik és minden cuccomat megfogtam majd elindultam a kocsihoz.

Erősködtek ,hogy ők majd kivisznek engem a repülőtérre és megvárják amíg a gépem felszáll. Nem tiltakoztam hiszen már az is csoda ,hogy anya elengedett.

Betettem hátra a csomagjaimat és helyet foglaltam hátra. Nem igazán szerettem volna az út során beszélgetni ugyan is túl nagy harcban voltam saját magamammal. Mindentől elzárkózva ,bedugtam a fülesem és elindítottam az egyik legszimplább albumomat.

Arcomat az ablaknak döntöttem és gondolataimba fulladva néztem a tájat. Az idő veszélyes gyorsasággal pörgött, én viszont megszeppenve álltam utat.

Ijedtem meredtem anyára aki látszólag megbökött hiszen megérkeztünk. Megérkeztünk! Ez az egy szó pörgött le a fejemben újra és újra.

Thomas kezembe adta a bőröndömet és bátorítás gyanánt megsimította vállamat. Nagyon jó ember és tisztelettudó ha döntenem kéne talán ő az aki miatt bűntudatom van ,hogy ezt tesszük a háta mögött. Nem érdemli meg ahogyan anya sem de valahol ha most érzem azt ,hogy szerelmes vagyok akkor muszáj küzdenem a végsőkig.

Belépve a hatalmas épületbe azonnal a kivetítőre vetettem pillantásomat és azt mustráltam honnan indul a gépem. Mikor ezt sikerült megtalálnom intettem anyáéknak és megszaporáztam lépteimet.

Röviden összefoglalva az időt elbeszélgettük ,odaadtam az irataimat átnézték a holmijaimat és végül elköszöntem anyáéktól.

[...]

Már pár órája utazhatok de nincs elég erőm ahhoz ,hogy megnézzem mennyi van még hátra. Sokkal inkább a tetteimet kérdőjelezem meg csöndesen magamban. Annyiszor végeztem fejmosást és végül nyugtáztam magamat ,hogy már feleslegesnek éreztem a további sanyargatást. Ezért végre elkezdtem azon agyalni vajon mit fogunk csinálni ebben a pár napban és hogyan próbál majd a hozzá állásomon változtatni. Egy tudat viszont fájdalmasan égetett nyomot szívembe ami nem más mint ,hogy alig ismerjük egymást. Piszkosul nehéz beismerni még is igaz. Szinte a legalapvetőbb ismereteim sincsenek meg róla. Így tehát pont ezért nem jutottam semmire.

Azonban bemondták landolásomat ami következtében testem megfeszült a szám kiszáradt és erősen elfehéredett ujjaimat néztem. Ez a legrosszabb rész a repülésben.

Az emberek egymás után tolongtak a kijárat felé amihez momentán nekem nincs gyomrom. Így nem lepődtem meg azon amikor utoljára éreztem meg a friss Kanadai levegő érzését. Először is nagyon hideg van ezért a rajtam levő inget össze húztam, nem mintha bármit is segített volna. Másrészt a bőröndömet kezdtem el felkutatni és mihelyst meg lett rohantam a reptér kijáratához.

Lejjebb csúsztattam napszemüvegemet mert már oly annyira émelygett a gyomrom az izgalomtól ,hogy féltem bármelyik percben kiadom magamból azt a minimális ételt amit a rohanás közepette jutattam szervezetembe. Forgolódnom sem kellett sokat ugyan is az éj fekete fürtök elő kerültek.

Akár mennyire nem volt alkalmas ,szám szélei akaratlanul görbültek az ég felé. Lábaim azelőtt váltottak futólépésre mielőtt az agyamig eljutott volna. Ahogyan rám emelte tekintetét szívem olyan gyorsan kezdett el verni amelyre sajnos egy ideje nem volt példa. Szemeink le se vették egymásról a kölcsönös figyelmet csak is akkor amikor nyakába vetettem magamat.

Gondoltam mindenre. Arra ,hogy köszönés gyanánt egy jól kiérdemelt taslit adok neki vagy arra ,hogy csak bambán elmormogunk valamit egymásnak na de erre ,semmi képen.

Szerintem már legalább kétszer mindenki haza jutott mi még is ölelkezve szorítottuk egymást. Eközben rájöttem ,hogy észre  sem vettem ahogy a lábaim a levegőben vannak Jacob annyira szorosan szorít magához.

Jacob. Észre sem vettem mennyire hiányzott a neve.

És két karja meleg ölelése.