Bátyus élvonalban

➳17

You are my sin

Poppy Jones

———————————

Eszméletlen ez a fiú mire képes. Konkrétan olyan feledhetetlen napokat töltöttem el itt Kanadában,hogy szerintem nem okozok senkinek sem meglepetést ha azt mondom itt ülök az ágyon és bőgök miközben Jacob nem képes megvigasztalni.

—Poppy kérlek ne sírj utazok hozzad két hét múlva.—hatalmas tenyerét a combomon pihentette miközben szemei egy pillanatra sem hagytak magamra.

—De az tizennégy nap.—fojt le még egy könnycseppem.

—Ahj Poppy ne legyél már ennyire aranyos mert esküszöm nem engedlek el és nem is tenném meg ha nem lennének képbe apáék.—erre az utolsó mondatára felkaptam tekintetemet rá, és szomorúan vettem tudomásul mennyire ideges.

Ez a kapcsolat alapból is már eszméletlenül nehéz volt és hatalmas súlyokat aggatott a lelkünkre. Nem még az, hogy a szüleink is együtt vannak. A tudat pedig, hogy nem lehetünk őszinték velük, nem lehetünk nyilvánosan együtt csak egyre jobban emésztett meg minket.

Talán ez fog Kanadából a legjobban hiányozni.

Ugyan is tegnap volt az első és egyben utolsó hivatalos teljen napunk ahol nyíltan fejezhettük  ki szerelmünket. Leírhatatlan érzés volt, hogy akkor foghattam meg a kezét amikor csak akartam és nem kellett azon aggódni ne ,hogy valaki felismerjen minket. Adhattam neki bármikor bárhol puszit. Lehettem hozzá akármennyire is közel mivel senki nem nézett le minket azzal a mondattal ,hogy ti nem mostohatesók vagytok?

Jobban fog ez az egész hiányozni mint azt először gondoltam.

Röviden össze foglalva pedig a jól sikerült kültéri mozizás után vissza mentünk a lakásba és összebújva élveztük egymást és az együtt töltött időt. Viszont másnap rengeteg programmal állt elő.

Első körben voltunk a Victoria Belső Kikötőjében aztán elmentünk a Fundy-öbölhöz is ahol mezítláb sétáltuk végig a part elejét. Ezek után pedig egy nagyon színvonalas helyen vacsoráztunk ami miatt pedig még ma is tele vagyok.

—Gyere el kell indulnunk.—annyira féltem ettől a mondattól.

Belesüllyesztettem tenyeremet a sajátjába és így kéz a kézben indultunk el a kocsihoz.

Amint bele került a bőröndöm a terepjáró csomagtartójába már el is indultunk.

Az útón egyikünk sem szólalt meg. Nem azért mert nem lett volna téma hanem sokkal inkább azért mert ez most többet jelentett minden szónál. Hihetetlen ,hogy az első ilyen utunknál a harag miatt nem szóltunk egymáshoz most pedig a búcsú fájdalmai miatt.

Mind a kettőnknek annyira nagyon fáj ,hogy ennyi minden után haza kell mennem, és akármennyire is rossz nem tehetünk ellenne semmit. Megannyi kérdőjellel tele vagyunk.

Nem mondtuk ki a tegnapi nap folyamán, hogy együtt vagyunk mivel jól tudjuk a jelenlegi helyzetünkben ez lehetetlen. Még ha meg is tennék az is csak nekünk fájna jobban. Egyszerűen tehetetlenek vagyunk.

Szomorúan vettem tudomásul ,hogy túlságosan is hamar ideértünk.

Hatalmasat nyeltem és feszítettem meg erőteljesen végtagjaimat. Mégis remegő lábakkal léptem ki a friss levegőre és vettem el a bőröndömet Jacob-tól.

—Hát, ha a bocsánatkérő szövegben béna vagyok akkor a búcsúzásban még bénább. —vakarta meg zavartan tarkóját.

Nevettem. Hiába fáj a jelenlegi helyzet hiába van elszorulva a torkom a vissza tartott sírástól. Én még is nevettem. Mert egyszerűen annyira pokolian szeretem és annyira tudja mit mondjon egy ilyen helyzetben is.

—Kezdem én jó?—nevettem még mindig, de aztán még is hirtelen komoly hangvételre váltottam.—Köszönöm neked ezeket a feledhetetlen napokat. Annyira köszönöm ,hogy mindent megtettél értünk azért, hogy most itt tartsunk. Szeretlek!

—Szeretlek!—ölelt szorosan magához miközben állát megtámasztotta a fejemen.

Egy jól megérdemelt puszi után már tényleg ideje volt elindulnom.

—Minden nap írok és hívlak.—nézett rám komolyan.

Bólintottam egy alig láthatót és szinte azonnal könnyektől feldagadt arccal hajoltam oda hozzá egy csókért.

Túlságosan rövidnek tűnt.
Azt kívántam álljon meg az idő és ha nem is örökké de még egy picit legalább csak egy kicsit had pihenhessenek meg ajkai az én ajkaimon.

Ujjaimmal megszorítottam a csomagom fogóját és ezzel egy időben még utoljára bele néztem lebilincselő kék tekintetébe.

Mázsás súllyal a lábaimon fordultam hátat neki és indultam el a járatomhoz. Viszont pár lépés után azonnali gyorsasággal fordultam vissza hozzá.

—Köszönöm, hogy megmutattad az élet pozitív oldalát is.

Mosolyogva ingatta meg arcát és mintha még a szeme is elkezdett volna csillogni a könnyektől de az is lehet, hogy csak a fények homálya miatt tűnt így és a köztünk fellépő távolság miatt.

[...]

Anyáékat szinte azonnal kiszúrtam.

Még távolról is jól láthatóvá válik ahogyan majd kicsattannak bőrükből az miatt,hogy megérkeztem én viszont még is velük ellentétben alig vártam a szobám sötét mélységét.

—Végre haza értél Poppy.—borult a nyakamba sírva.

Amin nem kicsit meglepődtem.

Az oké ,hogy távol voltam pár napot de máskor is volt már hasonló helyzet még sem sírt. Már egy pillanatra meg is rémültem. Viszont mintha megérezte volna azonnal elengedett és büszkén rám nézett.

—Poppy felvettek a Párizsi divattervezői egyetemre!