Honisz története

Honisz története Part 23

A nagy nap

Másnap, Mathiam atya javaslatára, elpróbálták az esküvőt. Kínosan érezték magukat, mert valamiért az összes szerzetes ott volt. Ezt leszámítva minden probléma mentesen zajlott.

-Na, így nézne ki az egész. Látom nem lesz probléma. Olyan összhangban vagytok még ebben is, hogy csak csodálkozok.

-Jaj ne!- ordított fel Honisz.

-A legfontosabb dolog nincs meg. A gyűrűk.

-Tényleg. Erről el is felejtkeztem. De ameddig az eszünkben van, induljunk is neki. Anélkül nehezen tudnátok összeházasodni.

-De miből? Nincs semmink.

-Mindent megoldunk. Menjünk.

Aggódás közepette elindultak hármasban. Nem beszélgettek egymással. Mathiam atyán kívül mindenki azon gondolkodott, hogy hogy lehetne megoldani. A szerzetes vezetésével elmentek a városba az ékszerészhez.

-Mathiam, testvérem! Hát te hogy kerülsz ide?-kiáltott fel az árus.

-Filip!

-Örülök hogy látlak. Rég találkoztunk. Mikor is láttuk egymást? Ezek meg kik? Minek köszönhetem a látogatásodat?

-Nyugi, nyugi. Mindent szépen sorjában. Megnyugodtál?

-Huuuu. Igen.

-Nos. Ők itt Rebeka és Honisz. Jegygyűrű kéne nekik.

-Örvendek. Filip vagyok. Mathiam testvére. Várjatok kicsit. Mindjárt mutatok párat.

Nem lepte meg őket a dolog. Sejtették hogy van valami közük egymáshoz. Eléggé hasonlítottak egymásra. Annyi különdbséggel, hogy az ékszerész fiatal volt és szőke.

-Én elég különleges darabokra gondoltam. Ha érted hogy mire gondolok.-lépett e férfi elé az atya.

-Ó nem...Ó nem. Azt.....nem adhatom oda nekik.

-Emlékezz mit mondott anya halála előtt!

-Tudom. De akkor sem akarom. Családi örökség.

-Figyelj! Nekem nem lehet gyerekem, mert esküt tettem. Te meg hát......megpróbáltátok. De tudod mit mondott az orvos.

-Tudom. Nem kell emlegetned.-mondta elszomorodott hangon.

-Legyen. Anya kedvéért.-és elkezdett gyújtani neki egy kis dobozt.

-Köszönöm.

-De!-rántotta vissza.

-Lenne egy feltétel.

-Mi lenne az?

-Akkor adom oda, ha gyakrabban meglátogatsz.

-Rendben. Megpróbálom.-ezután átvette a dobozt.

-Nagyon szépen köszönjük.

-Nagyon szívesen! Hordják az illetők egészséggel!-kiáltott.

-Nekik kell!-szólt vissza a testvér.

-Akkor sok boldogságot!

Ezt a hangoskodást az egész környék hallhatta, mert nem sokára az útjukba kerülők egyesével gratuláltak nekik. Nagy megkönnyebbülés volt nekik, amikor visszaértek a kolostorba.

-Egyébként mi van a dobozban?-érdeklődtek.

-A szüleink jegygyűrűi. Sajnos Isten hamar magához szólította őket. Anyának volt az az utolsó kívánsága, hogy azoknak adjuk a gyűrűket, akiket méltónak találunk rá.