Megfékezhetetlen

| 5 |

• Magnolia/Effy •

- Nagyon vigyázz magadra! - nézett egyszerre komolyan és aggódva a szemembe anya.

A suli előtt voltunk, mert elhozott iskolába. Alapjáraton minden reggel sétálni szoktam, mert amikor ő dolgozni indul, akkor én még javában alszom. Az a negyed órás út nem is tűnik hosszúnak, viszont ma ragaszkodott ahhoz, hogy elhozhasson, emiatt késve ér be a munkahelyére, ami miatt picit bűntudatom van, de végülis ő szerette volna így.

Nagyon megijesztettem tegnap a hívásommal. Miután beszálltam a kocsiba, egyből a kórházba mentünk, ahol egy röntgen után megállapították, hogy eltörtem a csuklómat. Begipszelték a karom egészen a könyökömig és azzal a mondattal engedtek haza, hogy négy hét múlva vissza kell mennem megnézetni, addig se tesi óra, se műkorcsolya. Szerintem mondanom sem kell, hogy mi volt a reakcióm.

- Vigyázok! Szeretlek, szia! - nyomtam egy gyors puszit az arcára, majd kipattantam az autóból, felkaptam a hátizsákom a fél vállamra és besétáltam a suliba.

Fél nyolcat ütött az óra, így már viszonylag sokan bolyongtak a folyosókon. Felbaktattam a lépcsőkön, majd a szekrényemhez érve kicseréltem a szükségtelen dolgaimat a szükségesekre, aztán bezárva az ajtaját ahhoz a teremhez mentem, ahol az első órám lesz. Maya meglepő módon már a szokásos helyünkön ült, és látszólag rám várt.

- Effy! Csak hogy ideértél! Hogy vagy? - ölelt magához óvatosan, miután leültem a mellette lévő székre. Szemeiből csak úgy áradt az aggodalom.

- Ahogy egy csuklótörés után szoktak lenni az emberek - öleltem át a hátát az ép karommal.

- Látom a humorod nem sérült meg - jegyezte meg szemforgatva, miközben elhúzódott tőlem.

- Te is tudod, hogy a humorom halhatatlan. Egyébként fizikailag egész jól vagyok, nem fáj szerencsére. Aludni pokoli vele, meg úgy általában élni is, de ilyen az én szerencsém.

- Mikor veszik le? - húzta el a száját.

- Négy hét múlva vissza kell mennem megnézetni, szóval gondolom annál előbb semmiképp.

- Nézd a jó oldalát. Megúszol egy hónapnyi tesit - lökte meg a vállam játékosan.

- Igen, viszont ezzel ugrott a műkori is - sóhajtottam egyet letörten.

Minden vágyam volt újra a jégen lenni, de úgy látszik, hogy valaki odafent nem csípi a képem.

- Sajnálom - nézett szomorúan a szemembe.

- Ugyan, nem kell, nem miattad történt - mosolyodtam el halványan.

Még beszélgettünk egy kicsit, aztán abba kellett hagynunk, mert elkezdődött az első óra, ami biológia volt. Ez a tantárgy ugyan érdekel, mert izgalmas, most valahogy mégsem tudtam száz százalékosan figyelni. Folyton elkalandozott a figyelmem. Axel járt a fejemben. Teljesen összezavar a viselkedésével. Annyiban azonban még mindig biztos vagyok, hogy utálom, mert egy undorítóan aljas zsaroló. Az is eszembe jutott, hogy ha valamilyen csoda folytán mégis rá tudnám őt venni arra, hogy újra Nolannal lehessek, a fiú hogyan reagálna rám ennyi idő után. Az ég szerelmére, az is benne van a pakliban, hogy új barátnője lett, engem meg valószínűleg utál amiatt, mert egyik napról a másikra csak úgy eltűntem. Igazából már annak is örülnék, ha tudnám, hogy mi van vele és hogy boldog.

- Effy! Hahó! - bökött meg Maya hirtelen, mire összerezzentem, és kérdőn néztem rá.

- Itt szólítgatlak legalább egy perce, de se kép, se hang. Vége az órának, konkrétan végig aludtad nyitott szemmel, de ne aggódj, senki nem vette észre. Merre jártál? - érdeklődött kedvesen, miközben elpakolta a könyveit a táskájába.