Megfékezhetetlen

| 16 |

• Nolan •

Pánikrohama volt. Megint.

Egyik kezemmel a combját simogattam, a másikkal pedig megfogtam az egyre jobban remegő kezét. Szemeit még mindig nem nyitotta ki és továbbra is hiperventillált.

- Belégzés... és kifúj. Gyerünk, Lia, belégzés... és kifúj.

Kétségbeesetten szorította a kezemet, miközben megrázta a fejét.

Amikor először kapott pánikrohamot nagyon megijedtem, nem tudtam mit kéne csinálnom. Arra emlékszem, hogy egy pillanatra sem engedtem ki a karjaim közül és biztosítottam róla, hogy nem lesz semmi baja, mert vigyázok rá. Persze ezzel csak magamat próbáltam nyugtatni, de úgy tűnik nála is bevált, mert tíz perc múlva újra jól volt. Még aznap este titokban, miután elaludt mellettem, utánaolvastam a pánikroham kezelésének, hogy legközelebb ne bénázzak. Semmit nem aludtam azon az éjjelen, több száz weboldalt olvastam át a témában. Azóta eltelt két év, én pedig már nagyjából kitapasztaltam, hogy hogyan tudok a leghatékonyabb segítség lenni. Nem akarom elkiabálni, de eddig mindig sikerült negyed óra alatt véget vetni az összes rohamának. Szerencsére nem sokszor volt pánikrohama. Általában akkor jött elő, amikor veszélyben érezte magát, vagyis minden nagyobb viharnál például, de néha akadtak random esetek is.

Tovább beszéltem hozzá.

- Itt vagyok, édesem. Nem hagyom, hogy bajod essen, de segítened kell. Vegyél egy nagy levegőt és tartsd bent három másodpercig, mielőtt kifújnád.

Szabad kezemmel letöröltem egy kósza könnycseppet az arcáról. A szívem szakadt meg miatta.

Úgy tűnik visszaszerezte a kontrollt a légzése fölött, mert fél perc múlva úgy kezdett lélegezni, ahogy mondtam. Kezemet sem szorongatta már annyira.

- Ügyes vagy, baba, csak így tovább - simogattam lassú, körkörös mozdulatokkal a combját. Bőre forró volt a hideg idő ellenére.

Lassan kinyitotta őzike szemeit, amikből sugárzott a pánik. Kellett egy pár perc, mire légzése rendeződött és meg tudott szólalni.

- Sajnálom - sütötte le szemeit szégyenkezve. Szeplős arca kipirult volt a rohamtól.

- Sosem kell sajnálnod, nem tehetsz róla - biztosítottam halványan mosolyogva.

- Apa és a szülei egy villám miatt haltak meg - motyogta halkan. Összevont szemöldökkel fürkésztem az arcát, mert erről sosem mesélt. - Belecsapott egy villám a nagyszüleim házába, amitől kigyulladt. Éjszaka történt, mindenki aludt, emiatt égtek bent. Nem volt füstérzékelőjük. Anya mondta el nem rég, amikor megkérdeztem tőle, hogy pontosan mi történt velük.

A hangja elcsuklott a végére, továbbra sem nézett rám. Így már értettem, hogy miért fél a szokásosnál is jobban a vihartól. Eddig csak a nagy dörgésektől rándult össze.

- Mitől éreznéd magad jobban? Hazamenjünk?

Ujjammal kézfejét simogattam. Kész voltam bármit megtenni azért, hogy jobban érezze magát.

- Ne, maradjunk. Csak menjünk be, kérlek - emelte rám végre szemeit. Csillogtak a könnyektől.

Hüvelykujjammal letöröltem elkenődött rúzsát, amit megköszönt, ezután lábra álltam és a kezét megfogva a ház felé indultam el.

- Francba, bocsánat, nem láttalak - vihogott egy vörös hajú lány, amikor nekem jött a bejáratnál. Alacsony és vékony termetéből adódóan szinte lepattant az izmos testemről. Arcába hullott haját hátra söpörte, így elém tárult ismerős szeplős arca és a fűzöld szemei.