Megfékezhetetlen

| 11 |

• Magnolia/Effy •

Arra ébredtem, hogy valami teljes erejéből világít az arcomba. Kinyitottam a szemeimet és realizáltam, hogy csak a felkelő nap sugarai incselkednek velem. Zavartan felsóhajtottam, aztán észbe kaptam, amint körbenéztem. Egy autóban feküdtem, valaki pedig mögöttem szuszogott, miközben a karja indaként fonta körül a derekamat. A másik oldalamon csupán csak egy vörös buksi látszódott ki a takaró alól. Ekkor pofonként rohamoztak meg a tegnap történtek.

Találkozás Nolannal, a sírás, a csók, a majdnem erőszak, a tiltott érintések, az elszólásom Marcus előtt... Soha többet nem iszom. Csak reménykedni tudok abban, hogy Marcus nem említette meg Nolannak a zsarolást, különben vége mindennek. De lehet, hogy már késő, hiszen benne van a pakliban, hogy Axel meglátott minket, emiatt felhasználja a videót és tönkreteszi Nolan életét.

A félelem hányingerként kúszott a gyomromba. Ki kellett jutnom az autóból.

Menekülési lehetőség után kutattam, azonban még mindig két ember között feküdtem, akik közül az egyik rám csimpaszkodott, ezért kezdtem még jobban bepánikolni, amikor is Nolan mocorogni kezdett.

- Baj van? - kérdezte rekedtes hangon, miközben még közelebb vont magához.

- Hányni fogok.

Az álom azonnal kirepült a szeméből, elengedett, kinyitotta az ajtót és kiszállt a járműből. A kiszállt túlzás, konkrétan kiesett.

- Gyere - nyújtotta felém a kezét, amit megragadtam és a segítségével a fűbe térdeltem, ahol kiadtam magamból mindent. Még szerencse, hogy nem hánytam tarkón szegény Marcust, aki volt olyan rendes és hagyta, hogy az autójában aludjak. Igazán szép hála lett volna, Magnolia.

Nolan szótlanul guggolt mellettem és hátrafogta a hajamat az ujjaival. Szerintem azt se tudta, hogy hol van, úgy felriasztottam az álmából.

Amikor végeztem, egy felém nyújtott zsepivel megtöröltem a számat.

- Jól vagy? - kérdezte aggódva, miközben elengedte a hajamat.

- Igen. Ne haragudj, hogy felkeltettelek.

- Semmi baj, ilyen a másnaposság.

Én örülnék a legjobban, ha ez szimpla másnaposság lenne.

- Megvagytok? - hallottuk Marcus rekedtes hangját az autóból. Nem csuktuk vissza az ajtót...

- Igen - válaszolt Nolan rá se nézve, majd lábra állt és felsegített engem is.

- Hátul találtok vizet.

Nolan hátrasétált a csomagtartóhoz és kihalászott onnan egy palackot, amit a kezembe nyomott.

- Köszönöm - néztem rá hálásan, miközben letekertem a kupakot, majd beleittam a hűs vízbe, ami életet lehelt belém. A gyomrom ugyan még mindig kavargott, de egy fokkal jobban éreztem magam. - Mennyi az idő?

- Reggel nyolc múlott hét perccel - válaszolt Marcus, aki úgy döntött, hogy nem alszik vissza, mert a telefonját nyomkodta.

- Mikor terveztek hazamenni? - érdeklődtem visszacsavarva a kupakot.

- Még nem mostanában. Előtte szeretnék enni valamit - szállt ki az autóból, majd nyújtózkodott egyet.

- Én pedig szeretnék beszélni veled - szólt közbe Nolan ellentmondást nem tűrő hangon, amitől lehunytam a szemeimet.