Piton-Potter

7. fejezet (asszem)

Arthur két nappal később Lucius kedvenc foteljében terpeszkedett a klubhelyiségükben. Egyik lába lelógott a karfáról, másik mellette a földön, fejét a másik karfán lelógatva olvasott. Látszólag nyugodt volt, valójában már nem tudott mit kezdeni az idegességével. Lucius két és fél napja nem volt meg és ez kezdte kikészíteni az idegeit.

Aznap mikor elolvasta a levelet és a szőke után rohant, már semmi esélye nem volt utolérni. Egyenesen a szobájukhoz ment, hátha ott találja meg, de a fiú nem volt ott. Így hát elkezdte keresni a pincében. Az is megfordult a fejében, hogy egyenesen apjához rohan és számonkéri rajta, hogy mi az, hogy Lucius az valójában nem is Draco fia, hanem az apja, és erről miért nem szóltak neki? Ezt az ötletet több okból is elvetette, mikor közeledett a férfi lakosztálya felé. Először is – ami a legnyomósabb érv volt –, Perselus Piton most utazott el egy bájital konferenciára, több napra. Emiatt hiába is állna meg az ajtót püfölni és ordibálni, nem menne vele semmire. Legjobb esetben is valamelyik tanár elkapná és akkor – nem éppen a legszebben kifejezve magát, de nem is a legrondábban –, cseszheti. A másik oka az volt, hogy ha számonkérne valamit a bájitalmestertől, úgy, hogy az nem emlékszik arra, hogy van egy élettársa, nem ám arra, hogy egy fia is, akkor is megszívja. Annak a lehetősége volt a legkisebb, hogy egy egész éves büntető munkával megússza és annak a legnagyobb, hogy a férfi kicsapatja a Roxfortból. Ezen két ok miatt elhaladt az ajtó mellett és folytatta Lu keresését.

Átkutatta az egész iskolát, pincétől a tornyokig, de sehol nem találta a szőkét, még diákokat is megkérdezett, hogy nem látták-e, de semmi. Másnap idegesen ment órára, de beleringatta magát abba a hitbe, hogy ha Lucius lenyugszik, akkor majd előkerül. Aznap még mindenki kérdésére, aki barátja felől érdeklődött udvariasan mondta, hogy nem tudja, néha találgatott, azt mondta, hogy talán itt, talán ott. Persze jól tudta, hogy nincs egyik toronyban, pincében vagy épp üvegházban sem. A rákövetkező nap már ingerülten közölte mindenkivel, hogy nincs összenőve a szőkével, nem az apja és nem kell minden lépéséről beszámolniuk egymásnak.

És most két és fél nap elteltével már idegironcs volt és nem tudta, mit csináljon. Nem kereshette fel Dracót azzal, hogy „Bocs, de elolvastuk a levelet, amit apunak küldtél és Lu eléggé kiakadt miatt. Szóóóval, nem tudod, merre is van?"

Egy laza mozdulattal elhajította a könyvet, ami annak hatalmas szerencséjére a kandalló feletti párkánynak csapódott, majd a földre hullott, nem pedig egyenesen a lángok martalékává lett. Átolvasta az egész könyvet, voltak fejezetek melyeket többször is átolvasott, hátha azok rejtik a megoldást, de semmit nem talált. Semmi hasznosat. Egy sóhaj után elnézett a nyitott könyvre és becsukta szemeit. Hirtelen elgondolásból felpattant, megragadta a könyvet és elrohant a lakosztályába. Úgy határozott a saját problémájával ráér, megkeresi előbb Luciust. Az fontosabb.

– Apáék úgysem emlékeznek, kit zavar, ha lógok egy kicsit? – kérdezte a halálraítéltek nyugalmával az üres lakosztályt. Ledobta a könyvet az asztalra, majd miután pálcájával begyújtotta a kandallót, hopp-port dobott bele és már ott sem volt.

Úgy döntött, ha törik, ha szakad, ő végigjárja a Malfoy kúriákat... mindet. Nem mert a főházba menni, oda akart menni a legkevésbé, nem akart találkozni Draco Malfoy-jal. Az olasz kúriában kezdte. Amint kilépett a hallba, körbenézett. Látszatra minden érintetlen volt, sehol senki. Arthur nem is várt mást, ezt a kúriát ritkán látogatták a házigazdák. Volt, hogy több évig is csak a házimanók lakták a helyet, mint ahogy ez a többivel is előfordult. A harmadik üres szoba után már trappolva ment a negyedikbe, az ötödikbe meg már majdnem kiabálva.

– Lu! – kiáltotta el magát Arthur, belátva, hogy egy év nem lenne elég arra, hogy átnézzen minden szobát egyesével. – Lucius!!!

Több percen át üvöltözte barátja nevét, járkálva a kúriában, mire megjelent előtte egy házimanó.