Piton-Potter

Prológus

Arthur feje zsongott az eséstől. Nyögött egyet, majd megpróbált felülni, de amint megtette, megszédült és visszahanyatlott a hűvös kőpadlóra.

– Életem legostobább ötlete volt apa könyveiben kutatni az engedélye nélkül – nyögte, és lassan kinyitva felemás szemeit, a több szász éves plafont kezdte vizslatni. Biztos volt benne, hogy ezért apja olyan szigorú büntetést szab ki rá, amilyet még soha életében nem kapott, és valószínűleg nem is fogja megköszönni. Bal kezével, sérülés után kutatva megtapogatta fejét, de semmit nem talált. Nagyon örült neki, hogy egy esetleges enyhe agyrázkódáson kívül nem lett semmi komolyabb baja.

– Áh... ezt most nagyon elcsesztem...

Nagy levegőt vett és felállt. A hirtelen mozdulat rossz ötlet volt, azonnal rátört a hányinger. Meg kellett keresnie az apját, ha másért nem is, de azért minimum, hogy elmondhassa, mekkora ostobaságot követett el. Ha a másik apja mellette áll, talán nem neki kell majd elmondani, mit tett, hanem megbeszélik egymás között, és ő csak a büntetést kapja.

Ezen az elképzelésen keserűen felnevetett.

– Na persze... majd pont apu nem fogja lekiabálni a fejemet...

Derékig érő, fonott, fekete haját maga mellett hátra lökte, és kitámolygott az ajtón. Pár lépés után már a fal támasza nélkül is képes volt menni, de a fejét azért még fogta, és hányingere sem múlt még el.

Egy-két kanyar után meglátta egy nagyon ismerős személy sziluettjét. Két gyerekkel beszélgetett éppen, neki háttal állva. A feje zúgása miatt nem értette, mit beszélgetnek, de hálás volt, amikor a két gyerek távozott, mire ő odatámolygott.

A szemüveges professzor épp akkor fordult meg, és döbbenten bámult a már előtte álló fiúra.

– Örülök, hogy ilyen gyorsan megtaláltalak – hadarta Arthur összeakadó nyelvvel, összeszorította szemeit, és úgy folytatta. – Óriási hibát követtem el, és most apu tuti ki fog nyuvasztani miatta. Tudom, megmondta, hogy nem kellene a zárolt könyvei között kutakodnom, és igaza is volt. Hallgatnom kellett volna rá. Tudom, muszáj elmondanom neki, de nem szeretném egyedül tenni... – A végét halkan és félve mondta. – Kérlek...

Apja szigorú ember volt, de soha nem félt tőle annyira, mint most. Tudta nagyon jól, mekkora hülyeséget csinált. A két férfi kijelentette, hogy veszélyes lenne, ha az elzárt könyvek között kutakodna, és azokkal akarna dolgozni. Arthur persze biztos volt benne, hogy nem lesz semmi baj. Tévedett.

~ɣ~

Harry Potter a pincébe tartott, mert ott mindig hosszú és nyugodt sétákat lehetett tenni, már ha nem találkozott azzal a denevér Pitonnal. A férfinek már megint sikerült felhúznia, ezért is választotta inkább ebéd helyett a sétát. Sóhajtva állt meg a folyosó közepén, amikor hangokat hallott. A folyosó végén két elsős, ijedt mardekárost talált, akik eltévedtek a klubhelyiségbe menet. Elkísérte őket a már számukra is ismerős folyosószakaszig, majd megfordulva még egy diákkal találta magát szembe. Nagyokat pislogva bámulta a bűntudatos, szomorú arcot. Észre sem vette, mikor ért mögé. A fiú lesütött szemekkel és lehajtott fejjel állt előtte. Hosszú, fonott, fekete haja az oldala mellett lógott, kontrasztot alkotva fehér bőrével. Elgondolkozott, van-e hasonló kinézetű mardekáros, vagy egyáltalán másik házból való diák az iskolában, de senki nem rémlett neki. Pedig a talárja alapján mardekáros volt. Magasságából és kinézetéből olyan hat-hetedévesnek tippelte, de még akkor sem látta soha. Biztos emlékezne – ha az arcára nem is – valakire, akinek fiú létére ennyire hosszú haja van.