Piton-Potter

Kérdések

Arthur és Lucius fáradtan ültek a teremben. Mivel a felsőbb éveseknek már nem volt kifejezetten olyan órája, ahol tanári felügyelet mellett kell megcsinálniuk a házijukat, ezért szombat délelőtt az alsóbb évesekhez ültek be. Itt mindig nyugodtabban lehetett elkészíteni a házi feladatokat, és a tanárokat sem kellett feleslegesen zaklatni, hiszen a felügyelő azért volt ott, hogy segítsen. Általában egy tanár szokta szemmel tartani a diákokat, most viszont, hála az igazgatónak, a fiatal diákok kettőt is kaptak, ami nem feltétlen volt előnyükre. Perselus Pitont és Harry Pottert. A bájitalmester az egyik asztalnál javított dolgozatokat, míg a kivédés tanár körbe járkálva segített az elakadt diákoknak.

Éjszaka a két hatodéves legalább két órán keresztül Hermészt, Perselus baglyát vadászták egy levél miatt. A kormos gyöngybagoly meglehetősen élvezte a fogócskát, főleg amiatt, hogy éjszakai életmódja és sötét tollazata miatt neki volt előnye. Mikor végre elkapták, kiderült, hogy az egész felesleges volt, mivel a professzor egy hamarosan tartott bájitalkonferenciára kapott csak meghívót.

Most síri csendben és majd elaludva ültek pergamenjeik felett. Bűbájtanra és gyógynövénytanra kellett házi dolgozatot írniuk. Semmi kedvük sem volt hozzá, főleg energiájuk nem, de ha megírják most, akkor később nem kell vele foglalkozniuk. Nem úgy, mint háztársaiknak, akik többen is mindig az utolsó napokra hagyják. Pitonnak hála alig volt hangzavar, Harry járkálásán és néhány halk beszélgetésen kívül, amikor segített a fiataloknak, nem volt más beszélgetés a teremben. Emiatt volt az, hogy eleinte fel sem tűnt a két barátnak annak az apró nesznek a megszűnése, ami eddig körülöttük volt. Egyszerűen túl fáradtak voltak hozzá.

– Potter! – szólalt meg dühösen a bájitalmester. – Azonnal tűntesd el rólam a dögödet, mielőtt megkopasztom és beledarabolom egy bájitalba!

A hirtelen hangra a két fiú összerezzent. Kizökkentek abból a fáradt kábultságból, amiben voltak. Először nem is értették, mi a gond, csak amikor elnéztek a tanári asztal felé látták, mi történt. Arthur olyan sápadt lett, hogy egy szellem is megirigyelhette volna a fehérségét. Helga a bájitalmester székének támláján ült, és a férfi haját húzogatta a csőrével. A bagolynak ez rossz szokása volt, amit általában Arthuron és Luciuson élt ki, s csak nagyon ritkán merészkedett Pitonhoz.

– Az nem is az én baglyom! – kiabált vissza Harry dühösen, aki nem értette, miért kell egyből őt gyanúsítani. – Azért, mert hóbaglyom van, nem minden hóbagoly az enyém!

Perselus végignézett a diákokon, keresve azt a gyereket, akinek a baglya lehet. Mindenki behúzott nyakkal ült, és félve várta a következményeket. Arthur úgy ült, mint aki halálos ítéletét várja. Olyan sápadtan, mint a balesete után, és hatalmasat nyelt, amikor apja tekintete megállapodott rajra. Tudta, lebukott. Pitont nem lehet átverni, főleg ha nem is tervezi az ember, ő pedig most annyira fáradt volt, hogy minden az arcára volt írva. Főleg a félelme, hogy baglya tényleg bájital alapanyag lesz. Mielőtt azonban a professzor megszólalt volna, Lucius elegánsan felállt. A széke csikorogva csúszott hátrébb a kövezeten, minden szem rászegeződött.

– Mr. Malfoy, a maga baglya? – kérdezte a professzor felvont szemöldökkel. Kételkedett benne.

– Igen, professzor – felelte Lucius. – Fogalmam sincs, mi üthetett belé.

– Azonnal tüntesse el innen az öngyilkos hajlamokkal rendelkező dögét, mielőtt teljesítem a vágyát!

– Helga! Gyere ide!