Piton-Potter

Potter szemszög

Harry Potter már nagyon régen feladta, hogy megértse az igazgatót. Mikor még gyerek volt, folyton meg akarta tudni a dolgok okait, azt, hogy az igazgató mit és miért csinál. Miért árul el lényegtelen információkat, és a lényegeseket miért nem. Ahogy idősödött, és visszajött tanítani az iskolába, ezt feladta, ugyanis minden alkalommal, amikor Albus megválaszolta az egyik kíváncsi kérdését, Harry egyre ostobábban nézett rá.

– Ha szabad kérdeznem igazgató úr – kérdezte Harry az egyik alkalommal –, mi az a sürgős ügy, ami miatt halaszthatatlanul Franciaországba kell utaznia?

– Renauld Frauer megnyitotta a csokoládé műhelyét. Körbevezeti a látogatókat csak a mai napon, és még kóstolót is kapunk! – Mindez gyermeteg izgatottsággal és csillogó szemekkel hangzott el válaszként.

Ez csak az egyik alkalom volt a számtalan eddigi közül. Ez volt viszont az a pont, amikor az SVK tanár felhagyott a kérdésekkel, és inkább hagyta megtörténni a dolgokat. Nem kérdezett többet, és csak elfogadta, hogy az igazgató pár napig vagy hétig távol lesz. Egy dolog azonban sosem változott: amíg Dumbledore nem volt az iskolában, mindig Harry és Piton voltak azok, akik az igazgatói szerepet betöltötték.

Harry nem is értette, honnan jött Albusnak ez a képtelen ötlete. A fiatal professzor úgy, ahogy volt ostobaságnak tartotta az ötletet. Ő meg a pincerém soha ki nem állhatták egymást. Már akkor sem, amikor megismerkedtek, ez pedig az eltelt több mint huszonöt év elteltével sem változott. Szinte mindennaposak voltak a szócsaták, amikor találkoztak, és a veszekedéseik is elég hangosra sikeredtek, nem egyszer úgy végződve, hogy valamelyikük elhagyta a birtokot pár órára.

Viszont ilyen alkalmakkor egyszer-kétszer volt, amikor hiába voltak együtt az igazgatói irodában, nem kezdtek el fél perc után kiabálni egymással, hanem képesek voltak csendben dolgozni.

Olyankor mind a két fekete hajú az iskola ügyeivel volt elfoglalva – amiket Albus „elfelejtett" –, vagy pedig szép csendben dolgozatokat javítottak. Nem foglalkoztak a másikkal, csak tudomásul vették a jelenlétét. Ezeket a napokat Harry szerette, s a gyilkos átokért sem vallotta volna be, hogy megnyugtató volt Pitonnal egy szobában dolgozni, amikor a férfi éppen nem szurkálódott, nem szólogatott be, csak csendben dolgozott.

Már egy jó ideje tudomása volt arról, hogy az igazgatónak el kell utaznia egy hétre "üzleti ügyek" miatt. Harry még véletlenül sem akart tudomást venni a keleten lévő varázsállat-parkról, ami most nyitotta meg kapuit, és már egy fél évvel ezelőtt elfogytak a belépők.

Mielőtt azonban Albus eltűnt volna egy hétre, bejelentette távoli rokonát, Arthur Gravest. A fiút, aki megszólította a pincében. Akkor úgy tűnt, mintha a fiú ismerné, de neki fogalma sem volt róla, ki a gyerek.

~ɣ~

– Harry, Perselus! – köszöntötte őket Albus, mikor aznap este beléptek az irodájába. – Teát?

– Térj a tárgyra, Albus, ma még dolgom van! – jelentette ki a bájitalmester.

Harry csak dühös pillantással nézett a másikra, majd vissza az igazgatóra. Hiába dolgozott évek óta tanárként, és hiába ismerte sokkal régebb óta a mogorva pincelakót, soha nem szokta meg tiszteletlenségét az igazgatóval szemben.

– Nem, köszönöm. Miért hívattál minket, Albus? – kérdezte udvariasan.

– Arthurról szeretnélek informálni titeket.

– Arthur? – kérdezett vissza Harry.

– Nyílván a kölyök délutánról – felelte Piton olyan tekintettel illetve Harryt, ami elment volna egy mondatnak is: "Ennyire hülye te sem lehetsz, Potter."