Piton-Potter

A levél

A vallomás

Arthur bűntudatosan megállt veszekedő szülei előtt, akik még nem jutottak el az egymással való kiabáláshoz. Annyira bántotta már, hogy a két férfi folyton veszekszik, és mivel nem jutott előrébb a bájitalbaleset visszafordítása terén, úgy döntött vállalja az életre szóló büntetést, de bevallja mit tett, és segítséget kér apjától a helyrehozásában.

Mikor megállt a két veszekedő férfi mellett, mind a ketten elhallgattak és ránéztek.

– Én... Öhm... – Piton türelmetlenül figyelte mit akar tőlük a srác, első gondolata az volt, hogy pont olyan, mint Potter. Az sem tudott egy értelmes összetett mondatot kinyögni. – Én...

– Mr. Graves, még ma megtanul összetett mondatokat alkotni? – kérdezte gúnyosan.

Arthur a hangra összébb húzta magát.

– Én...

Harry közben úrrá lett a bájitalmester iránt érzett dühén és kedvesen mosolyogva szólt a fiúhoz.

– Valami gond van, Mr. Graves?

Arthur nagyot nyelt és bátorságot merített fiatalabb apja kedvességéből.

– Én elrontottam egy bájitalt, aminek előreláthatatlan következményei lettek.

Erre már Piton is felfigyelt. Felvonta egyik szemöldökét.

– És milyen bájitalt rontott el? – kérdezte, de mikor a fiú zavartan elpirult, szemforgatva megváltoztatta a kérdését. – Mik lettek azok az "előreláthatatlan következmények"?

– Nem emlékeznek rám a szüleim, sem senki más. Arra sem emlékeznek, hogy együtt vannak – vallotta be kis tétovázás után.

Harry, akinek fogalma sem volt milyen bájitalnak lehet egyáltalán hasonló eredménye átnézett a bájitalmesterre, aki a homlokát ráncolva meredt a fiúra.

Perselus végig vette milyen bájitalnak vagy elrontott bájitalnak lehet ilyen vagy hasonló hatása, de nem jutott eszébe semmi.

– Kik a szüleid? – kérdezte Harry, akinek nem tetszett, hogy még Piton sem tudja, mi lehet a bájital, legalábbis az arcából ítélve. Erre a kérdésre Perselus is felfigyelt és elkezdte tanulmányozni a fiú vonásait, pont úgy, ahogy Harry is. Volt egy halvány eltemetett válasz az agya legmélyére ásva, amikor a fiú smaragd zöld szemét nézte, ami azt súgta, hogy Harry az egyik szülője, de elvágta ennek a halvány gondolatnak a folytatását.

– A szüleim... – hajtotta le zavarában a fejét Arthur és egy lépést hátrált. Nem véletlenül nem akaródzott eddig elmondani az igazat, mert nem félt a szülei reakciójától. – Perselus Piton és Harry Potter... – hangja nem volt több leheletnyi suttogásnál.

– Érthetően beszéljen Mr. Graves! – szólt rá Piton.

– Perselus Piton és Harry Potter! – Arthur összeszorított szemekkel és emelt hangon hadarta el, aztán várt.

Eltelt egy perc, aztán még egy. Kinyitotta a szemét, de még nem mert felnézni. Eltelt megint egy perc néma csendben, még a légzésüket sem lehetett hallani. Lassan felemelte a fejét és ránézett szüleire.

Harry Potter arcára ráfagyott a kedves mosoly mikor meghallotta a neveket. A megfagyott mosoly pedig szép lassan olvadt csak le az arcáról, hogy átadja a helyét a tömény döbbenetnek, majd a hitetlenségnek, a borzalomnak és a tömény rémületnek, ahogy lassan ránézett a bájitaltanárra.

Perselus Piton arcára ráfagyott egy enyhe döbbent tekintet. Aki nem ismerte az azt mondta volna, hogy csak egy kicsit lepődött meg. Pedig teljes mértékben sokkolta a hír. Próbálta megcáfolni, de ahogy a fiúra meredt látta, hogy ez igaz. A fekete haj, a felemás szemek... Szinte soha nem volt olyan alkalom, hogy ne jutott volna szóhoz, de ez most ilyen volt.