A Neve nincs világ

1. fejezet

Ugyan úgy néz ki, mint ezer évvel ezelőtt csak sokkal magányosabb. A kétemeletes, sárga ház falai néhol kopottak, viszont főként már zöldellő borostyán borítja. A kis utacskát kísérő bokrok már kiszáradtak, ami a házhoz vezet. A rozsdás postaládán még épphogy kivehető a "Lena és Grace" felirat. Az első teraszon minden tiszta pókháló és por.
Előveszem a táskám aljáról a kulcscsomóm és a kulcslyukba mélyesztem a kis ezüst tárgyat ami, segít abban, hogy végre hazamenjek. A zár kattan, a kilincs pedig fordul. Az ajtó nyikorogva köszön nekem: Rég jártál erre, kedves.
Tényleg régen voltam itt. Amióta Grace úgy döntött, hogy megunta a földi életet, azóta a telek közelébe sem mentem. A gondolatától is egy hatalmas görcs állta az útját a torkomban és állhatatosan ücsörgött ott. Féltem, hogy milyen lesz újra itt lenni. Féltem a mélyre hasító fájdalomtól, amit maga után felejtett. Most mégis olyan jó. Kellemes melengető érzés. Az üres szoba ami, előttem húzódik, kedvesen suttogja: Haza jöttél! Végre haza jöttél!
Becsukom magam mögött az ajtót és a hátam neki támasztom.
A falakon ott vannak a képek nyomai és megmutatják a tapéta egykori színét. A polcok melyek régen tele voltak könyvekkel, apró szobrokkal vagy valamilyen kövekkel, most üresen állnak. Egyszerűen könyörög nekem, hogy tegyek rá valamit, mert olyan szomorú egyedül. A kandallóban még a régi hamu csücsül. Bútorok már sehol sincsenek. Régóta egy zsúfolt raktárban várnak arra a lehetőségre, hogy új és jobb életet kezdjenek. Valószínűleg reménytelenül tűrik az idő múlását.
A ház kong az ürességtől. Nem azért mert a berendezési tárgyak már nincsenek itt, hanem, azért mert a lényeg hiányzik innen. Grace.
Semmi se lesz már olyan, mint akkor volt. A kalózkodás a kandalló előtti kanapén, vagy az esték, amit olvasással töltöttünk ott. Nem igazán szerettem kisebb koromba könyvet venni a kezemben, nemhogy olvasni. Főként azért mert, nehezen ment és az osztálytársaim persze, hogy nem hagyhatták szó nélkül. A nagynéném viszont egy pillanat alatt belerántott abba a csodálatos világba, amit a fehér vagy sárga lapok fekete tintával elevenítenek meg. Most már el se tudnám képzelni az életemet könyvek nélkül.
A lépcsőn való lecsúszás egy párnával éves hagyomány volt nálunk. Ezzel a kis szertartással nyitottuk és zártuk a nyarat. Az elején nevettük, hisz előttünk állt három hónapnyi szórakozás. A végen viszont, már sírtunk, mert az ősszel együtt az iskola is kinyitotta kapuit. Mindig tettünk le sok puha párnát, hogy arra essünk.
Látom a kicsi Lenát, ahogy a házban próbál, éppen sárkányt eregeti és semmi sem tántoríthatja el attól, hogy repüljön. Emlékszem muszáj volt belátnom, hogy a papírsárkány egy szabad lény és nem kényszeríthetem a benti repülésre, ha ő kint szereti azt csinálni.
Annyira hiányoznak ezek a dolgok és még a másik ezer meg ezer pillanat, amit együtt tölthettünk volna.
Látnom kell a szobáját!
Felbaktatok az ősrégi tölgyfalépcsőn, ami rémesen recseg. Kicsit félek attól, hogy beszakad a súlyom alatt egy deszka. Lábujjhegyem épphogy hozzáérintem a lépcsőfokokra.
Könyörgöm, ne törj be alattam kedves lépcső! Nem szeretnék derékig a lépcsőben lenni, a pácban meg nyakig végképp nem. Ha anya megtudja, hogy ellógtam az iskolából Grace házába és még a lépcsőt is tönkretettem nagyobb bajban leszek, mint amit meg szeretnék tapasztalni.
Szerencsére épségben felérek. Jobbra fordulok és a folyosó utolsó ajtajához sietek. Az ajtó mögött egy újabb üres szoba áll. A tapéta kopott, néhol már olyannyira elvékonyodott, hogy kiszakadt. A falak még tele vannak a rajzainkkal. Azokat megkímélte az idő. A régi tükre melletti helyen van a kedvencem. Megfestett minket. Egy fa alatt ücsörgünk. Grace egy másik rajzra mutat a kezével. Egy sereg madárra, ami végigszáguld a plafonon.
Imádom.
Kicsiként én se maradhattam ki a jóból és pár elkenődött paca éktelenkedik az ő gyönyörű művei mellett, mint a rút kiskacsa a testvéreivel szemben. Csak az én rajzomból nem lesz soha hattyú. A kézügyességem azóta se változott kifejezetten. A rajztudásom megmaradt a hat éves kislány szintjén. Nénikém rengeteget küszködött velem, de én sose voltam elégedett önmagammal. Ilyenkor megszidott, hogy ennél nagyobb butaságot nem is mondhatok. Mindig biztatott, pedig tudom valahol ő is tudta, ebbe most nem neki van igaza. Érzem, hogy ő is itt van velem és nyugtatni próbál, hogy minden rendben lesz. Egy hatalmas könnycsepp gördül le az arcomon, mert belül valahol tisztában vagyok azzal, hogy csak úgyis ezzel bódítom magam. Mint mindig. Veszek egy mély levegőt és próbálok egybeolvadni a szoba dohos illatával. Nem megy. Ez már nem az a kastély, mint akkor, amikor a művészetek királynőjének a nevetése zengte be. Csak egy üres ház, ami nem levendula vagy mandulás süti illatú.
Bárcsak én is egy festmény lehetnék és veled élhetnék a falon. Midig együtt lennénk.
Elindulok, hogy közelebbről is szemügyre vegyem magunkat, de megbotlok egy deszkába. Pillanatokkal később hason fekszem elterülve a földön.
Nem is én lennék, ha nem pont arra megyek, ahol az egyetlen rossz deszka van.
Valószínű, hogy egy ilyen rozoga házban nem ez az egyetlen tönkrement deszka, de én akkor megtaláltam egyet.
Kicsit el van mozdulva. Felemelem és egy régi cipős doboz van alatta. Grace és az ő kis titkos kincsei. Leveszem a tetejét és egy faragott kis szobor fekszik benne. Egy kis vidra, aminek a fején két szarvacska díszeleg. Alatta lévő kis könyvben kipréselt levelek vannak. Mindegyikhez írt egy-egy személyes gondolatot. A doboz legalján pedig egy szürke kulcs csillog felfűzve egy foszladozó madzagra. Egy sárga papirusz lóg le róla.
"Használd kedvedre"
Nem gondoltam volna, hogy a síron túlról is képes meglepni. A nyakamba akarom helyezni, amikor egy magas kuncogó hang üti meg a fülem.
Nem gondoltam komolyan, hogy hiányzik a nevetése! Vagyis hiányzik, de nem a halálon túlról!
Végig fut a hátamon a borzongás. Biztos már megint csak a képzeletem játszik velem és csak az agyamra ment ez a sok emlék és érzelem.
Magamhoz szorítom a dobozt és kisietek a szobából. Végig trappolok a lépcsőn, minden eddigi kétséget magam mögött hagyva, hogy beszakadhat alattam.
Nem hiszem el. Anyának szólnom kell, hogy Grace még itt van. Nem ment el. Nem adhatja el a házat. Szellemjárta. Várjunk! Én botor! Nincsenek szellemek! Egyszer erről beszéltem Alice-szel és azt mondta, ne higgyek el mindent, amit az interneten írnak. A fantasy könyveimnek meg aztán végképp ne. Ha ő ezt mondja biztos így van. Nem véletlenül évfolyam első, és mellé még zseni is.
A rozsdás kulccsal a nyakamba sétálok a lépcső alatti polchoz. A múlt és a magány jeleként vastagon befedi a por.
Rengeteg polca volt Grace-nek. Szerette kitenni rá az összes kis csecsbecséjét, amin éppen megakadt a szeme útközben egy-egy kirakatban. Amikor pakoltuk ki a házát halála után emlékszem apa sokat dühöngött minek ennyi szemét egy házba. Anya nem igazán foglalkozott vele. Mindet szépen eltette dobozokba és most a mi padlásunkon van. Azért egy két csekélység az én szobámban is kapott helyet.
Néhol egy-egy apró pók mászkál a falon dühöngve, hogy lélegzetvételemmel tönkretettem véletlenül az otthonát.
Egy kis kuncogás.
Könyörgöm, legyen a pók! Vajon a pókok milyen hangosan tudnak nevetni?
Kuncogás.
Kuncogás.
Kuncogás.
Sose gondoltam volna, hogy ezek a kis ízeltlábúak ilyen hangosan tudnak nevetni. Sőt azt se, hogy egyáltalán tudnak nevetni. Mert ez biztos, hogy nem Grace szelleme. Rajtam kívül pedig csak a pókok vannak itt, szóval ők azok.
A kedvencem kis vadorzóm Rosie. A lépcső felőli polcnál a jobb felső sarokban. Kicsi, viszont irdatlan gyors.
Ezzel próbálom elterelni a gondolataimat a hangról. Pókokat nevezek el. Rosie szomszédja, Nate. A konyhában szövögető kis apróságok pedig Kelsey, Joey és Peter. Csak hagyom, hogy a gondolataim maguk alá gyűrjenek és bónuszba barátkozom a ház jelenlegi lakosaival. Remélem, nem akar más is ideköltözni hozzájuk. Tudom, hogy nem értékelnék a kis apróságok. Főleg Nate nem. Elég agresszívnak tűnik.
A kandallóhoz botorkálok. A benne megmaradt hamut szépen elsimítom. Mutatóujjam lágyan a porba mélyesztem és a Grace-től tanult tudásomat hasznosítom. Igazából nem. Sose szerettem rajzolni, csak a nénikém kedvéért tettem. Imádta azt, amikor együtt firkáltuk át az órákat. Fel se tűnt milyen gyorsan telik az idő és folynak egymásba a percek, mint a vízfesték színei az elázott papírlapon. Amikor alkotott szája sarkában mindig ott húzódtak a vékony vonalak, amit az idő rajzolt rá. Magam előtt látom őszülő szőke haját és heterokróm szemét. Kontyában mindig egy ceruza lógott ki, hogy ha rajzolni támadt kedve csak kikapta onnan és vázlatfüzetébe meg is elevenítette.
Arcomon egy könnycsepp zakatol végig.
Miért hagytál magamra? Tudom, hogy nem te tehetsz róla, de attól még a magány sokszor kopogtat az elmém ajtaján. Próbálom nem beengedni, de utat tör magának. Dozerék ugatásai és jelenlétük sokszor elijeszti, de az iskolába ők nincsenek ott.
Még mindig hallom a csilingelő, nevető hangot. Egyszer a konyhából kuncog a következő pillanatban pedig a lépcső felől. Néha úgy érezem, mintha közvetlen mellettem is játszadozna a hang gazdája.
Kérlek Grace ne most szórakozz velem!
Tényleg ennyire megőrültem volna? Ilyen szinten az agyamra ment volna a gyász? Néha tényleg hatalmas átok az, ha az ember beszél magában vagy kitalált szituációkat játszik le a fejében. Sokszor már azt se tudom mi az, ami megtörtént és mi az, ami nem. Egybefolyik minden.
Gondolataimat egy kisebb csörrenés zavarja meg. Ijedtemben kis sikkantást eresztek el. A kandallótól ellököm magam és a könyökömön támaszkodom meg. Magam mellé nézek és csak a kulcs madzagja szakadt ki a nyakamból. Sóhajtok egy nagyot és megkönnyebbülten nyúlok felé. Amikor a markomban tartom, hirtelen megráz. Az égő fájdalom miatt reflexből a kandallóba dobom. Elkezdem keresni abban a kis hamuban, ami az alján maradt, de nincs sehol. Viszont rémesen csiklandozza a felszálló por kavalkádja az orrom és jó pár tüsszentést eresztek el.
Komolyan mondom, csak én lehetek ennyire lyukas markú. A szótárba elég valószínű, hogy a két jobbkezes szó mellet rólam lenne egy képes illusztráció.
A düh fortyog bennem saját ügyetlenségem miatt, így hát hirtelen ötlettől vezérelve bemászok. Igazából belülről sokkalta tágasabb, mint kívülről tűnik. Nem mellesleg sokkal kormosabb is.
Öt perce már biztos ott toporzékolok, ha nem egy évezrede. Amikor már meguntam, mérgemben morogva dobbantok egyet a lábammal. A tompa hang helyett hangos dobbanás préselődik ki a talpam és a talaj közül. Letekintek és a tégla helyett egy ajtó nyújtózkodik alattam. Kimászok és leporolom magamról a kormot. A kabala pulóveremen sötét kis pacák éktelenkednek.
Évek óta nem mostam ki, hogy velem maradjon a boldogság még Grace idejéből. Ebben ölelt meg utoljára őt sem akarom lemosni! Csak nagyon ritkán hordom.
Az ezüst, rozsdás kulcs a zárban csillog. Hogy lehet ott egy ajtó? És egyáltalán minek lenne ott egy ajtó? Mikor este a meleg tűz előtt ültünk hol volt? Hogy nem égett el?
Körbe nézek és feltűnik, hogy minden olyan nagy. Vagy csak én lettem kisebb. Ez mind nézőpont kérdése. Közelebb bandukolok apró lábaimmal a zárhoz, amiben már nincs benne a kulcs. Belenézek, hogy mi is lehet az ajtó mögött, de csak sötétséget látok. Az orromat viszont még mindig nagyon csiklandozza a por. Hatalmasat tüsszentek és egyensúlyomat elvesztve esek bele a sötét kulcslyukba.
Zuhanok.
Alig merem kinyitni a szemem. Fájni fog, majd mikor földet érek? Vajon Aliz is ezt érezte mikor a nyúlüregbe esett? Kétségbeesést és félelmet? Úgy érezem, hogy lassabban zuhanok és kinyitom a szemem.
Körbe nézek. Tényleg olyan, mint egy üreg. Mint Aliz ürege. Kisebb nagyobb gyökerek lógnak ki a földből.
Vajon mi van felettem? Mihez tartozik a gyökér?
Mélyen a levegőbe szippantok. Moha és méz keveréke? Édes mégis különleges párost alkotnak. Nem tudom, hogy lehet lassabban esni, de egész kellemes. Mint egy pici pille a szélben.
Pár tárgy zuhan el mellettem. Olyan mintha nem is én esnék, hanem ők. Egy tál keksz lebeg el tőlem nem messze és gondolkodás nélkül elveszek egy-kettőt. Jó lehet, hogy öttel többet, de az most kit érdekel? Feltűnik tőlem jobbra egy tükör is és csak akkor veszem észre, hogy is nézek ki. Hosszú farmerem és kabala pulóverem helyett egy rövid kantáros nadrág virít rajtam. Alatta egy kék fehér csíkos felső nyúlik el hosszú ujjaival a karomon. Lábaimat egy-egy hosszú zokni melegíti. Az egyik pöttyös, a másik csíkos. Helyes! Még jó, hogy felemás! Ki vagyok én, hogy megmondjam kik a zokniknak a párja, plusz megvéd, majd az undok manók ellen.
Fejemen egy tollkoszorú díszeleg. Érdekes, de tetszik. Úgy érzem magam, mint egy indián. Már csak egy puszta kéne egy gyönyörű foltos lóval. A kiszáradt fű ropogna a patája alatt és a gyermeteg szél vidáman kergetőzne velünk.
Óvatosan földet értek és nem hiszem el, amit látok. Újra Grace házában vagyok csak ez olyan, mint halála előtt. A kanapé a kandalló előtt áll és puha díszpárnái feküdnek rajta, a falakon pedig az általa festett képei vannak. Polcai tele vannak a könyveinkkel és azokkal a kacatokkal, ami elvileg a padlásunkon kéne, hogy porosodjon. Mandulás fahéjas süti illata bódítja az egész helységet, mint régen.
Visszatekerték az időt? Akkor a nagynéném is itt van? Nem ne ringasd magad butaságokban ez valószínűleg egy álom. Ilyen nincs. Biztos túl sok kormot szívhattam be a kéményben és az, így elkábíthatott. Mármint ha tud ilyet csinálni egy olyan tébolyult aggyal, ami nekem van.
– Szerinted ő ki? Nem én sem tudom. Vajon veszélyes? Szerinted megkérdezzem? Tuti nem veszélyes – hallom ismét a hangot, csak most sokkal érthetőbben.
Ez biztos nem Grace. Túlontúl magas.
Elkezdem, magam pofozni hátha felkelek.
– Jól vagy? Szerintem sincs.
Kinyitom a szemem és egy fejjel lefele denevér szárnyaival repülő vidra van előttem. Fején egy és fél szarv csücsül. Mint a szobor Grace házában. Kíváncsian pislog rám. A világ egyik legaranyosabb teremtménye, amit valaha láttam. Végig húzom a kezem az arcomon, hogy hátha eltűnik minden, de semmi.
– Úristen, de édes vagy. Hadd ölelgesselek meg! – kapok utána és boldogan elfogadja az ajánlatom. Szorosan magamhoz szorítom úgy, hogy szinte alig kap levegőt.
– Tudom Josie, de olyan kedves. Rég nem láttam ilyet, mint ő.
– Ki az a Josie? Ő is itt van? – kérdezem.
Annyi izgalom van bennem, hogy belülről teljesen szétfeszít. Nem foglalkozom azzal, hogy álom e vagy sem.
– Te nem hallod a hangját?
Furán nézek rá. Én hallottam egy hangot, de azt még az üres házban és az is a kis szőrmók hangja lehetett. Teljesen logikus magyarázat, hogy egy beszélő vidra hangját hallottam a házban és nem a halott nagynénémét.
– Te honnan hallod a hangját?
– Innen – mutat a fejére. – Mindig megmondja, hogy mit kéne tennem, de sose hallgatok rá. Olyan unalmas. Folyton csak parancsolgat. Ne csináld ezt! Ne csináld azt! Ő az egyetlen normális társaságom. De most már veled is tudok beszélgetni nem csak vele! – ugrik boldogan az ölembe és bújik a nyakamhoz. Nedves kis orrával csiklandozz oldalt.
– Te mióta vagy egyedül? – kérdem tőle és apró szemeiben olyannyira kitágul a pupilla, hogy szinte kitölti az egész szemét.
– Nem tudom. Egy idő után már nem számoltam. Elfelejtettem és újra számoltam aztán megint elfelejtettem és megszámoltam és képzeld újra elfelejtettem, de már nagyon untam a számolást és abbahagytam. Viszont gubacsok héjai még megvannak. Csak meg kell számolni őket. Segítesz?
Bevezet a konyhába, ahol minden tele van sötétlila tüskés gömbökkel.
– Minden nap csak egyet szabad megenni. Ez egy fontos szabály. Kérsz egyet? – nyújt felém egy különös gyümölcsöt. Mint egy kicsi gesztenye. Apró mancsaiban hatalmasnak tűnik. Felmászik a konyhapultra és kis fogaival szépen elkezdi lehámozni a héját. Apró málnaszerű gyümölcs csücsül a kezeiben.
– Nem köszi, de elmondanád, hogy hol is vagyok?
Az biztos, hogy nem otthon vagyok, mert az a ház nem volt berendezve. Az valahol fent lehet, hisz az üregben zuhantam. Bár már ezt se tartom olyan biztosnak. Lehet csak én éreztem annak és nincs kizárva a tény, hogy lent van. Beleugrik az ölembe és furán néz rám, mint aki világát sem tudja, de meg is értem, mert szó szerint világomat se tudom.
– De most pocsékba ment, amit neked csináltam – szomorkásan rám emeli a tekintetét. Orrom alá nyomja az ételt. – Kérlek!
Elveszem tőle. Savanykás illatot áraszt magából. Bekapom, és egyből szétomlik a nyelvemen, mint a vattacukor. Édes kesernyés íz kavarog a számba. Az egyik íz követi a másikat. Isteni. Olyan isteni lehet, mint az olimposzi ambrózia.
– Felnyitsz még egyet? – nyúlok egy finomságért.
Vajon honnan származik? Hol nő? Haza kell vinnem egy ilyen magot. Ki akarom csíráztatni!
– Nem! – mordul rám mérgesen. Szemöldöke lecsúszik a szeméhez és picurka orrát felhúzta mérgesen. – Azt mondtam neked, hogy egy nap csak egyet szabad! Nem lehetsz ilyen figyelmetlen. Tudom Josie! Nem kell figyelmeztetni. Csak holnap kapsz! – torkolnak le vagy torkol le a vidra. Nem tudom, hogy külön kellene e említenem egy hangot, ami csak a vidra fejében létezik.
– Elnézést! – kérek bocsánatot tőle. – Akkor most végre válaszolnál a kérdésemre?
– Melyikre?
– Hol vagyok?
– A konyáhban te buta!
Nevetgél, és a hasát fogja a szőrmók.
– Hallottál már ilyet Josie? Nem tudja mi az a konyha!
– Akkor mégis hol helyezkedik el?
Letöröl egy könnycseppet, ami a nevetéstől buggyant ki.
– Te tényleg nem vagy okos, igaz? A talpad alatt.
– De mi van kint? Hol van a ház?
– Nem tudom – jelenti ki értetlenül. – De azt tudom, hogy mellettem a helyed és mindenhová követni fogsz. Sose hagysz magamra! Igaz?
Kedves mosoly húzódik ki az arcára és apró hegyes fogai villogtatja felém.
– Persze! Nem foglak magadra hagyni sose!
A szavak önmaguktól reppentek ki a számból, minta ők akarták volna a kettőnk laza kötelékét sorosabbra fogni.