A Neve nincs világ

13. fejezet

A lábam kegyetlenül sajog. Fejem lüktet, mintha satuba fognák és két oldalról szorítanák össze. Óvatosan felülök és lassan kinyílik a szemem. Szürke macskaköves út fekszik előttem. Az utat sötétzöld lombkoronájú fák kísérik. Egy tábla bukkan elő a semmiből és jelezi, hogy kövessem az utat. Megfordulok, de nincs mögöttem semmi. Lassú léptekkel elindulok előre. A mögöttem lévő út eltűnik. Próbálok letérni az útról, de a fák ágai túl sűrűek, ahhoz, hogy túljussak rajtuk. Olyan az út, mint egy futószalag.
– Nézd csak ott a könyves csaj!
Hátra fordulok és egy számomra ismeretlen személy áll előttem.
– Tényleg. Aki csak a könyvekkel tud beszélgetni. Haláli egy figura.
Előjön a semmiből egy lány. Egyre többen vannak és sértő megjegyzéseket vágnak hozzám.
– A fura csaj megszeppent. Elvitte a cica a nyelved?
–Tudtátok, hogy magába beszél? Elvileg hősnek képzeli magát, mindenféle általa kitalált történetben.
Honnan tudja? Nem beszéltem erről soha senkinek és nem is írtam le.
– Nem is csodálom, hogy a nagynénje inkább meghalt, mint hogy felvállalja őt. Én se tettem volna másképp.
Könnyek gyűlnek a szemembe. Veszek egy mély levegőt. Nem hagyhatom, hogy sírni lássanak. Attól csak még boldogabbak lennének. Nem nézek rájuk. Inkább elrohanok előlük. Edric, Hamu, Zuhatag, kis vidrám merre vagytok?
Minden olyan homályos. A bokrokból újabb emberek ugrálnak ki.
– Milyen búbánatos. Látod milyen szomorú?
– Én inkább rá se nézek.
– Mi az? Nem tudod a problémáid megoldani egyedül?
– Fordulj, a nagynénihez majd ő segít. Csak segítene, ha még élne.
– Követhetnéd az ő példáját, hogy meghalj. Úgy se hiányoznál senkinek.
– Tudtad, hogy az apja is lelépett? Teljes mértékben megértem. Mármint nézz már rá! Felemás zoknit hord, mert fél a koboldoktól vagy mi a manóktól! Őrült!
A testek lassan elporladnak. Csak a hangjuk marad meg. Mind csöpög a gúnytól. Egyre csak több hang szólal meg. Körbe vesznek. Egyszerre beszélnek, és amit mondanak összemosódik. Csak dübörög a fejemben a hangjuk. Befogom a fülem abban reménykedve, hátha csendesebb, de nem csitulnak. Mintha nem is kívülről jönne, hanem belülről tombolna. A szemeimből egymást követően folynak a könnycseppek.
Nem bírom tovább.
Összerogyok a földön.
- Komolyan? Elvonulsz itt magadnak? Nekem, hülyének, meg bűntudatom van, amiért itt nyomorogsz.
– Kérlek, hagyjátok abba! Könyörgöm! - kérlelem őket, de meg se hallanak. Csak bántanak tovább. A fejem zsong, mint egy kaptár. A fogaimat összeszorítom az idegtől.
– Könyörgöm, fogjátok már be! – suttogom.
– Kívülálló.
– Csak próbál kitűnni a tömegből, mert azt hiszi különleges.
– Bolond.
– Tudtad, hogy magába beszél?
– Ez, nem normális.
– Csak egy őrült, aki egy képzeletvilágba él.
Hangjuk ritmustalan és dübörögnek. Egybefolynak, eggyé vállnak. Nincs testük, csak hangjuk. Nem tudok semerre sem mozdulni. Megfojtanak. Egy éles mély hang mégis utat tör magának.
– Fura vagy gyerekem.
Az ismerős mondat késként csúszik át egyik fülemből a másikba. Amit meghallottam a hangok mind elcsitultak. Lassan kinyitom a szemem. Félve tekintek fel.
Csak ne ő legyen.
Könyörgöm csak ne ő!
Édesapám áll előttem. Hosszú orráról lelógó szemüvege mögül néz rám gyilkos tekintetével. Vastag szemöldöke a haragtól összecsúszva, egyé válva ad keretet az arcának.
– Fura vagy gyerekem! – mondja apa újra.
Letekint rám és arca eltorzul. Szánalmasan lenéz rám és elvigyorodik.
– Miért nem tudsz olyan lenni, mint a veled egykorú lányok? Ne csodálkozz, hogy elhagytalak! Nem érdemelsz figyelmet a részemről. Csalódás vagy!
Megrázza a fejét és hosszú, sok munkától lesoványodott lábával elsétál és otthagy a földön. Hagyom, hogy kibuggyanjanak a könnycseppjeim. Most már elment és lehetek még szánalmasabb, mert nem lát. Más szülők remekműként tekintenek gyermekeikre és büszkék arra, hogy ők azok a fantasztikus művészek akik, egy gyönyörű szobrot alkottak abból a kis agyagtömbből ami, évekkel ezelőtt a kezeik közé kaptak. Én az édesapámtól csak szúrós pillantásokat kaptam, ami csak annyit sugallt: Szégyen, hogy a véremnek kell hívnom téged.
Emlékszem, mikor először mondta ezt nekem. A konyhában voltam. Ő az ebédlőben ült. Kezei összefonva feküdt a mellkasán. Csak egy gúnyos vigyor ragyogott az arcán melyet régi pattanások gödrei csúfítottak.
Felállok és letörlöm a maradék könnyem. A tábla ismét felbukkan mellettem. Menj keresztül az ajtón.
Mióta állt ez itt? Miért nem lehetett itt hamarabb?
Gyorsan lenyomom a kilincset, mielőtt még visszaérnek a hangok vagy az apám.