A Neve nincs világ

10.fejezet

A levegő kellemesen meleg és párás volt. Az indák a földön vidáman csúszkáltak. A fák tetején pöttöm mókusok siklottak át egyik ágról a másikra. Kisebb gyümölcsöket és terméseket gyűjtött mindenki a saját rejtekhelyére. Fakéreggel borított vaddisznók a földet túrták egy-két finom falatért. Szárnyas kismacskák fejjel lefele lógtak le az ágakról miközben békésen szunyókáltak. Madarak kisebb csoportja suhant át a fejünk felett, vidáman csilingelve. A napfény néhány helyen szűrődött át kisebb foltokban, olyan volt mintha mennyeit fény áradna az égből.
Mikor kiértünk az erdőből a ló visszatartott engem. Megvártam, míg a többiek előre sétálnak. A táltos meghajlott előttem és hagyta, hogy a homlokán lévő szeme kiguruljon a gödréből. Orrával a lábam elé gurította. Kétkedve néztem, de a ló erősködött. Lassan felvettem a kocsonyás testrészt és kissé undorodva, de a zsebembe tettem.
Nem tudom, mire lehet jó. Lehet egy ajándék volt.
Később a vacsoratűznél felszabadult volt a levegő. Beszélgettünk és nevettünk, de nem csak én és Hamu, hanem Edric is. Mind örültünk annak, hogy nemsokára a világ újra ragyogó pompájában fog tündökölni.
Reggel csapatunk vezetője keltett minket és kezdetét vette az utunk az Elsők birodalmához.
Edric önfeledten diskurált Forró Hamuval. Lehet, hogy önfeledt volt, de szokásos komolyságát nem hagyta el.
Jó volt látni, hogy elkezdett megnyílni, bár a kérdések vele kapcsolatban még mindig a fejemben köröznek.
Hogy került Hömpölygő Folyóhoz? Miképp élte túl hat évesen egyedül az erdőben? Kicsi voltam még én is mikor eltűnhetett otthonról így nem rémlik róla semmi. Arra viszont emlékeznék, ha egy eltűnt gyerek visszatért volna a semmiből, de erről sincs semmi emlékem. Miért jött egyáltalán vissza a Földre, ha ő maga is megmondta, hogy itt a Neve Nincs világban jobb élni?
Bízom Edricben, hisz nem adott okot rá, hogy ne tegyem, de biztos vagyok benne, hogy titkol valamit. Nem Hamu előtt akarom megkérdezni, de az a baj, hogy ő mindenhol ott van. Meg kell várnom a tökéletes pillanatot.
Most egy hatalmas szakadék előtt állunk. Letekintek a mélybe, amit köd bújtat. Egy fatönk fekszik előttünk, ami utat ad nekünk.
– Ugye nem gondolod Apró Parázs, hogy ezen fogunk átmenni? – néz kétkedve Hamu Edricre.
– Pedig muszáj lesz.
– Nem lehetne megkerülni? – nézek a mellettem álló fiúra.
Az hetekig tartana. Nem lesz semmi baj! Bízzatok bennem. – Edric a vállamra teszi a kezét és féloldalasan elmosolyodik. Mosolya viszont nem biztató, inkább szomorú.
– Majd én, átrepítelek titeket! – kiállt fel Forró Hamu.
– Azt nem lehet. Amint átléped a peremet és használod az erőd elveszíted örökre, és elnyel a köd – mondja Edric.
– Ilyen nincs! – megforgatja a szemeit Hamu.
Megkockáztatod? Én is egy mende-mondaként hallottam, de nem merném megkockáztatni. Főleg nem a te különleges alakváltói erőddel. – kérdezi csapatunk vezetője.
Hamu fújtat egyet.
Az állatok belemásznak Edric táskájába. Utazótársam elindul előre. Lassan csúsztatja a lábait. Követem a példáját. Egyik lábam csúszik a másikhoz.
Ne nézz se le, se hátra Lena.
Sikerülni fog.
Csak, a túloldalra koncentrálj!
Hallom, hogy Forró Hamu is elindul lassan mögöttem.
Nem hiszem el, hogy hová jutottam. Csak Grace házába akartam elszökni, de végül ide kerültem, hogy segítsek megmenteni egy másik világot és most egy szakadék felett kell átmennem.
Lassan haladok.
Nem figyelek semmire csak a célra!
Nem figyelhetek semmire csak a célra!
A túloldalra!
Már majdnem a felénél járunk, mikor reccsenés hallatszik.
A farönk megrepedt.
– Siess, el fog törni alattunk! – kiált Hamu.
Nyakamba kapom a lábaim és nekiiramodok.
Késő.
A fa kettétört alattunk.
Sikítva zuhanunk a mélybe.
Rettenetesen félek. Nem halhatok meg. A világ számít ránk.
Próbálok a levegőbe közelebb kerülni Edrichez vagy Hamuhoz.
– Fogd meg a kezem! – nyúlok érte és már nincs is messze. A kisállatok kaparják a zsák anyagát és sikítanak. Hamu is. Csak Edric van csendben.
– Már mindegy Lena – suttogja Edric.
Egy szélfuvallat felkap és elrepít tőlük.
– Neee! – kiáltok utána és próbálom elérni a kezét, de minél jobban ellenkezem annál erősebben fúj szembe.
Zuhanok és küzdök.
Átesek egy ruganyos anyagon.
Megszűnik a külvilág körülöttem. Csak én vagyok. Lassan sodródom lefelé. Nem tudom, mi történik. Túl gyors minden. Szürke homály vesz körbe. Csendes mégis nyugtalanító. Félek, mint egy kisgyerek a sötétbe. Szétárad az elmémbe a tudatlanság szörnyű érzése, mint a méreg. Sűrű a levegő. Mintha egy piszkos kis vízcseppen süllyednék egyre lejjebb és lejjebb. Az idő lassan telik. Kezdek megnyugodni. A kényelmes lassú esésem ismét zuhanássá változik. Hangosan sikítok segítségért viszont a légüres tér elnyeli a semmitmondó hangom. Egy jelentéktelen porszem vagyok a piszkos vízcseppben, pont, mint otthon.