A Neve nincs világ

5.fejezet

Esik az eső.
Esik?
Az enyhe túlzás. Inkább szakad. Barangolunk a semmi közepén, szembe fúj a szél, miközben fagyosan köpködnek a felhők. Edric nem engedte, hogy elbújjunk egy levél alá, hogy ne ázzunk. Idézem: „Nem lesz semmi bajod egy kis esőtől!"
Esernyő persze nincs nálunk. Még a mindenre gondoló emberek se gondolnak mindenre.
Kezemet a hunyorgó szemem elé teszem, és nehezen emelem fel a lábaim, mintha ezer kilós súly húzná hátra. Kegyetlen.
A kis állatok Edric táskájába szunyókálnak, bár biztos, hogy ők sem úszták meg szárazon. Az őket cipelő fiú kicsit összehúzza magát és úgy próbál ellenállni a kegyetlen időnek, nem titkolja, hogy gyűlöli. A nap során jó pár szitokszó csúszott ki a száján.
A fákat a gonosz szél kegyetlenül ráncigálja, mintha súlyos bűnt követtek volna el a létezésükkel.
Megértem a fákat. Otthon sokszor éreztették ezt velem. Haszontalan kis porcicának éreztem magam ott abban a hatalmas óraműben, ahol minden kis fogaskeréknek megvan a maga szerepe. De ez a hely elfogad, olyannak amilyen vagyok. Itt még az okapik is kedvükre szaladgálhatnának és nem hánytorgatnák fel nekik, hogy nem tudták eldönteni, hogy zebrák vagy zsiráfok legyenek.
A pici kis vízcseppek vidáman csorognak végig az elernyedt fűszálakon. Bárcsak én is ilyen jól érezném magam a viharban. Még szerencse, hogy nem forró eső esik az égből. Kivételesen jó fogás lett volna belőlünk a törpéknek.
Nem is kell szerintem mondanom, de egy árva lélek sincs itt. Akinek esze volt az elbújt egy üregbe vagy odúba esetleg egy másik élőlénybe. Vannak, akiket biztos elfújt a szél. És aztán vagyunk mi. Bárcsak lenne valahol egy hely, ahol megállhatnánk pihenni.
– Étel! – dugja ki a kis buksiját vidra barátom a táskából. – Josey azt mondja, arra van kaja! Menjünk oda!
Ráreppen a vállamra.
– Van arra egy falu? Menjünk oda Edric. Hátha kapunk szállást!
Odafordulok a zsémbes fiúhoz. Kisöpröm a vizes frufrumat a szememből. Edric üveges tekintettel bámul a kiüresedett távolba.
– Hahó!
Kezemmel a szeme előtt integetek. Megrázza kicsit a fejét és visszatér a valóságba. Megértem velem is sokszor előfordul, hogy elkalandozom.
– Kizárt!
– Mi? Miért? – kérdezem.
Hihetetlen ez a fiú. Inkább sétál a szakadó esőben, minthogy segítséget kérjen? Átölelem önmagam. Nagyon hideg van. Örülök, hogy a fagyos vízcseppek nem vernek éket a bőrömbe. Olyan éket, mint a tündér fejébe a bárd. Nem tudtam aludni az éjszaka. A véres képek jelentek meg a szemem előtt. Féltem, hogy álmomban engem is úgy elráncigálnak, mint egy hullát. Soha életemben nem láttam, hogy megölnek valakit. Akárhányszor eszembe jut az érzékeim elzsibbadnak a gyomrom pedig megpróbál kifordulni magából. Fáradt vagyok.
– Szakad az eső és bőrig vagyunk ázva és itt egy falu! Csak egy bolond nem menne oda!
– Nem kifejezetten érdekel. Ha menni akarsz, akkor menj. Nem állok az utadba – jelenti ki magabiztosan és makrancosan, mint egy öszvér.
Ha menni akarsz, akkor menj!
Nem érdekel, nem fogok miatta tüdőgyulladást kapni. Felkapom a kis vidrát a kezembe, majd hátat fordítok a makacs fiúnak.
– Éljen Josey! Megyünk megszáradni és enni – örül az apróság a kezemben.
Bundás a gazdája mellett ücsörög. Idő közben ő is kimászott a zsákból. Érzem, ahogy Edric zöld tekintete égeti a hátam. Még épphogy hallom, ahogy a kis medve morog egyet. Talán egy soha viszontlátásra köszönés volt tőle.
Nem érdekel mi lesz. Az elmúlt pár napban erdőről erdőre tekergünk. Hiányzik az ágy, a fürdőszoba és a vécé. A vécé a legfőképp. Minden egyes lefekvés előtt bennem mocorog a gondolat, hogy egy kis kobold belefészkeli magát a hajamba. Nem kéne félnem, mert felemás zokni van rajtam, ami megvéd tőlük, de mi van, ha mégsem igaz?
Még mindig nem jött utánam. Nem inkább nem aggódom, utánam fog jönni. De mi van, ha nem? Kicsit se vettem számításba, hogy ennyire makacs lenne. Már csak azért se jönne utánam, mert faképnél hagytam. Mondjuk neki is fontos a világ, viszont ő képes egyedül is megmenteni. Az utazásunk elején pedig azt mondta, hogy kell a segítségem. Csak akkor azt hitte biztos van varázserő a birtokomban. A törpéktől megmentett, pedig akkor már tudta, hogy nincs semmilyen erőm. Lehet csak a lelkiismerete nem engedte, hogy meghaljak. Remélem, utánam jön.
– Gyere, tudok egy helyet.
Megfordulok és Edric áll előttem.
Hála az égnek utánam jött. Tudtam, hogy utánam fog jönni.
A kis maci boldogan kukucskál ki a hátizsákból. A kis vidra megrázza magát és berepül mellé.
– Honnan tudsz? – kérdezem.
– Lényegtelen.
– Ugyan már! Bökd ki! – erősködöm.
– Sok helyen jártam.
Ismét egy Edric-féle sokatmondó válasz. Meg kéne lepődnöm? Nem.