A Neve nincs világ

2. fejezet

– Rendben – veszek egy mély lélegzetet – ezt fel kell dolgoznom. Délelőtt még Grace házában lézengtem, aztán valahogy a kandallón keresztül ide kerültem egy repülő vidrával, aki egy kicsit tébolyult. Nem tudom, hogy hol vagyok, hogy jutok haza és, hogy van-e még itt rajtunk kívül valaki más.
Gyorsan felvázolom a helyzetet.
– Ez tök normális. Ilyen bárkivel megesik.
– Neked is van egy Josie-d? Mindig idegesítően beszél hozzád? – kérdezi.
A kis bundás állatra nézek kérdőn. Egy pillanattal később az utolsó fogaskerék is kattan a fejemben.
Magamba beszéltem.
Megdörzsölöm a szemeim az öklömmel. Ahol éppen benyomom a szemhéjam, színes tompa foltok kavalkádja zsong előttem. Egymásba ütköznek vagy folynak. Magamba szívom a mandulás süti bódító illatát. Amint kinyitom a szemem a pompás foltok és pacák elillannak.
A ház kopottas falain egy ablak sincs, amin megnézhetném a külvilágot. A kanapéhoz ballagok és levetődök a puha szivacsaira. Vidra a mellkasomra reppen és rákucorodik.
Hihetetlen. Felfoghatatlan. Mintha, ami most történne velem csak az alvás csúf, csalóka játéka lenne. Most elhiszem, hogy itt van Grace és a következő pillanatban egy üres házban fogok ébredni. Nem lesznek se bútorok, se kis mutáns denevér vidra, se a nénikém. Igazából, ő most sincs itt.
Tekintetem a falra siklik.
Mit rejthetnek előlem a falak? Lehet, sokkal jobb élet van a házon kívül. Ha ez nem a való világ, csak álom lehet, és úgy juthatok vissza, ha felébredek majd amint, elszakadok az álomképtől, valószínűleg már nem fogok tudni ide visszatérni. Nem akarok újra a való világban élni! Mindig is arra vágytam, hogy elmeneküljek arról a kegyetlen helyről, ami kedvére játszadozik velem, mint egy bábuval.
Lassan felülök és a hangosan horkoló bundás az ölembe csúszik. A szemem megakad az ajtón.
Ez lenne az új lehetőségem? Elhagyni a házat? Akkor nem ébrednék fel soha? Itt élhetnék boldogan?
Karjaim közé veszem a vidrát és lassan az ajtóhoz sétálok, mint akinek rengeteg ideje van. Pedig nincs. Kitudja, mikor ébredek fel és fosztom meg magam az örömtől. Kezem a fényes gomb felé emelem. Úgy vonz a napra emlékeztető gömb, mintha a mágnes ellentétes pólusai lennénk. Egy erőteljes mozdulattal rámarkolok, és jobbra-balra forgatom.
– Elég legyen, kisasszony ez már fáj! Eddig volt nyugalmam!
Lassan leemelem róla a kezem. A kilincs hangosan zsörtölődik a rossz bánásmód miatt, amit nem szándékosan, de mégis felé nyújtottam. Hatalmas orrát ide-oda húzogatja és nagyokat pislog kerek szemeivel.
– Én nem erre a munkára jelentkeztem! Nemhogy nem kapok fizetést, de még tisztelet se jár azért, mert fontos munkát végzek! Kész! Én felmondtam! – mérgelődik.
Leugrik az ajtóról és apró lábain felugrál a lépcsőfokokon.
Lassan szétáramlik bennem a pánik.
Be vagyok zárva. Semmi kiút és bármelyik pillanatban felkelhetek. Nem akarok haza menni. Nem akarok haza menni. Nem akarok. Nem akarok. Nem akarok.
Hevesen kapkodom a levegőt, hogy megnyugodjak, de nem igazán segít.
– Találkoztál Antoine-val? Ne aggódj, mindig ezt csinálja. Felmond, aztán visszajön, hogy "ez a hivatásom, legyetek boldogok, amiért visszajöttem". Aztán megint elmegy, és megint visszajön és megint el és megint vissza, mint egy végtelen spirál-spirál-spirál-spirál – kuncog.
Pici mancsaival megdörzsöli huncut szemeit és ásít egy hatalmasat. Hegyes szemfogai megvillannak a lámpa fényében.
A számban keserű érzés kavarog, és sehogy sem engedi a görcs a torkomban, hogy leballagjon.
– Nyugi nem kell félni. Visszajön.
– És hogyan fogunk kijutni? Miért nincsenek ablakok? Lehet, nemsokára fel fogok ébredni és eltűnök örökre!
– Hová mész? Azt mondtad nem hagysz itt!
Néz rám értetlenül és szép lassan leereszkedik a földre, majd mosolyogva pislog rám tovább.
– Oda fentre vagy lentre. Nem tudom honnan jöttem – mondom.
– Ott vagy ott mi van?
Kis mancsival fel és lemutat. Kezdek egyre jobban kiborulni.
– Nincs időm válaszolni! Mindegy. Inkább megkeresem a kilincset addig, amíg nem kelek fel.
– Ő nem kilincs. Nem szereti, ha így hívják. Állítása szerint így tárgynak érzi magát, pedig amint látod nem az.
Gyorsan hátat fordítok neki és az emelet felé veszem az irányt. Egymás után kapkodom az ismerős lépcsőfokokat, amik már nem nyikorognak alattam.
Remélem, hogy megtalálom a számomra szükséges tárgyat.
– Mr. Kilincs merre van? – kiáltozok.
El se hiszem. Vajon hány ember kiabál még egy ajtózárnak? Nagyon elkábíthatott a beszívott korom, csak tudnám mit égetett abban a kandallóba Grace.
– Elnézést, Antoine? Ne haragudj, ahogy előbb hívtalak. Én csak nem szoktam hozzá, hogy tárgyak beszélnek és éreznek. Mármint az otthoni tárgyak és nem itteniek.
Öklömmel gyengéden ütögetem a homlokomat és ostorozom önmagam.
– Ahonnan én jöttem nem épp így mennek a dolgok, mint itt – mondom.
Sóhajtva nekidőlök a falnak. Ebbe a házban egy zár se él csak egy és még az is eltűnik, már nem azért, de mennyi esély van erre? Pont az, ami nekem kell, csakhogy kicsit se legyen egyszerűbb a helyzet. Ki akarok jutni, de a ház konkrétan fogva tart, olyan, mint egy hatalmas kalitka. A ház azt akarja, hogy felkeljek. Ha itt siránkozok, akkor, nem fogok kijutni, felkelek és a ház győz. Fogvatartásával beletaszít a való életbe. Kell rosszabb a való élettől?
Feltápászkodom a földről és körbe nézek. Sehonnan se hallani egy neszt, sem ami segítene a megtalálásában. A szobák ajtajai szépen sorakoznak egymás mellett elrejtve előlem titkaikat.
Elrejteni? Ha ez tényleg Grace háza, akkor minden ott van, ahogy halála előtt hagyott. A szobájában volt egy mindenes fiók ahol a kacatjait tartotta. Sose volt szabad belenyúlnom. Ez volt az egyetlen szabálya, de néha nekem is adott belőle egy-két csekélységet. Remélem jól gondolom, hogy ez egy ideális rejtekhely egy kilincs számára.
Egyenesen a szobája felé veszem az irányt. Berontok az ajtaján. Egy pillanatra megtántorodok. Tényleg minden úgy van, ahogy hagyta. Az ágya az egykori ablak alatt áll. Rajta kedvenc lila plédje nyújtózkodik. Egyetlen gyűrődés sincs rajta. Gyűlölte azt, ha rendetlen az ágy. Díszpárnák sorakoznak egymás mellett. Éjjeliszekrényein kedvenc könyveink várják, hogy végre fellapozzák őket. A kedvemért főként fantasy könyvek, de egy két romantikus regényt is rejtenek. A tükre a festményünk mellett ácsorog. Tőle nem messze ősrégi festőállványa tartja az utolsó vásznat. Nem fejezte be mielőtt kórházba jutott. Elé állok és ugyan azok a vázlatok hevernek rajta, mint évekkel ezelőtt. A szoba levendula illatban úszkál.
Szemeimet savas könnyek mardossák.
Ez a kép csak halványan élt eddig az emlékeimben, most pedig megelevenedett.
Lassan a fiókhoz sétálok. Csak nézem. Most végre tényleg ki fogom nyitni. Tényleg kinyitom. Kirántom egyesével mindet, de semmi. Parafa dugótól kezdve üres kis dobozokig mindenféle felesleges holmi van benne.
Miért volt nála ennyi szemét?
Begurulok a szekrény alá és megpróbálom a helyére tenni a kirakós darabjait.
Hol lehet az az átkozott kilincs? Csak nem jutott ki a házból, ha meg igen biztos van valahol egy kijárat, amin remélhetőleg én is kiférek.
Az óra kattogását hallgatom már egy ideje, hátha bekattan egy ötlet.
Az óráról jut eszembe vajon mennyi is az idő?
Kigurulok a szekrény alól és rápillantok. Túl sok reményt fűztem hozzá, mert egy óra mutató sincs. Rosszabb, mint egy szabadulószoba. Ott legalább rájöhetsz, hogy miként juss ki, de itt?
Muszáj abbahagynom a siránkozást, mert nem megyek vele semmire. Embereld meg magad Lena és keresd meg azt a kilincset.
Magabiztos léptekkel indulok és kicsapom a szoba kopottas ajtaját.
– Áúúú! Hát ezt most mégis miért?
Lassan becsukódik mögöttem az ajtó és meglátom szegény Antoine-t a falra felkenve.
– Ne haragudj nem direkt volt. Nem tudtam, hogy ott vagy – kuncogva felveszem a tenyerembe a kis arany gömböt és simogatom fényes orrát. Mérgesen rám vet egy sokatmondó pillantást, hogy inkább ne viccelődjek rajta.
– Mindegy. Kell a segítséged. Ha megteszed, amit kérek, akkor kinyitom neked az ajtót és az álmodban ragadhatsz életed végéig vagy addig ameddig akarsz. Keresd meg a szerelmem, Odettet! – parancsoló hangon ordít rám. Kis ökleit összeszorítva néz felém. Szemöldökeimet összevonom a követelőző hangnem miatt. – Találd meg nekem... Kérlek – toporog ragyogó lábacskáival idegesen a markomban. – Tudod, vannak olyan pillanatok, amik örökre belénk égnek. Ilyen volt az, amikor először megláttam őt. Gyönyörű ezüst teste van. A kulcs szára egyszerűen leírhatatlan. Nem is beszélve a formás furatjairól, ami tökéletesen passzol a záramba. Csilingelő hangja becsengi az egész házat és éles elméjével az összes zárt ki tudja nyitni a megoldatlan dolgok előtt. Minket egymásnak alkottak. Idejét se tudom mikor érezhettem magamba. Annyira hiányzik. Találd meg nekem kérlek! – könyörög nekem a kis ajtózár. Olyan ábrándos szemekkel beszél róla.
– És mégis hol találhatnám meg? Merre volt utoljára? – vetem fel első nyomozói kérdésemet.
– Szerinted, ha tudnám, akkor megkérnélek, hogy keresd meg?
Peckesen felhúzva az orrát visszaugrál a helyére.
Szóval egy ezüst kulcs.
A lépcsőhöz ballagok és leülök egy fokra. Nekidöntöm a fejem a korlátnak és szemeimet legeltetem az emlékek végeláthatatlan mezején. Nem tehetek róla, mert ha csak egy pillanatra magamra maradok, a gondolataimmal magukkal rántanak és lehúznak az elmém mélyére.
Szemeim elidőznek a kandallón.
A kulcs!
Oda ejtettem el a rozsdás kulcsom! Vagyis nem ott, hanem a másik Garce házában. De minden ott van, ahol régen is volt. A kis kincsnek is ott kell lennie!
Elefánt csordát megszégyenítően trappolok le a lépcsőn. Odarohanok és letérdelek elé. A maradék hamut elkezdem kisöpörni a helyéről. Az ajtó már nincs ott. Ha haza akarnék jutni, se tudnék. Sajnos. Nem mintha annyira vágynék vissza, hisz az idő telik. Bármikor felébredhetek.
Kezemmel arrébb lököm az apró tárgyat, ami kisebb csörömpöléssel jelezi merre is van. Beljebb mászok, hogy jobban elérjem. Tényleg itt van az ezüstösen csillogó kulcs. A maradék piszkot letörlöm róla a nadrágom szélében, pár kisebb foltot hagyva maga után és már sietek is vissza a zárhoz.
– Antoine nézd! Ő Odett?
A kilincs pislogott két nagyot, majd egy reményteli mosolyra húzza a száját. Szemei csillognak és, úgy néz arra az aprócska tárgyra, amit a kezeim között tartok, mint az égen ragyogó legfényesebb csillagra. Pár pillanattal később, viszont szemöldökét összehúzva, duzzogva felém néz.
– Megőrültél? Át akarsz verni egy rozsdás kulccsal? Nézz rá! Egy ezer éves kulcs amiról valami sárga papír lóg le és egy szakadt madzag! Sose nézne ki így az én Úrnőm! – suttogja haragosan.
A lépcsőhöz ballagok és leülök az utolsó fokra. A kulcs végén lévő madzaggal játszadozom. Összekötöm az elszakadt végét és a nyakamba teszem.
Vajon Grace mihez használhatta ezt a kulcsot? Miért tette volna egy padlódeszka alá? Érdekes, hogy soha nem tűnt fel, mit is rejteget ott.
– Megvan! – kiáltok.
Felpattanok és beszáguldok a nénikém szobájába. Elrántom a szőnyeget a padló alól és végig tapogatom a deszkák szélét. Rövid körmeimmel megpróbálom felszedni.
Miért pont tegnap kellett lerágnom? – Összeszorított fogakkal próbálom elmozdítani a helyéről. Erőlködésem meghozta a gyümölcsét és a deszka lassan felemelkedik. Még szerencse, hogy nem volt leszögelve.
A kincsesláda kiásva! Leemelem a tetejét és az alján pedig ott szendereg a madzag és papiros nélküli, rozsdamentes kulcs. Lassan kiveszem és a dobozt óvatosan lehelyezem a földre.
Szemeim elidőznek a csillogó felületén. Szépnek szép kulcs, de az enyém szebb!
Kirontok a szobánkból és már két pillanattal később, az ajtó előtt ácsorgok. Hisz, ki tudja, mégis mikor gondolom úgy, hogy fel kell kelnem.
– Meghoztad! – kiáltja fel hangosan.
– Honnan tudod?
– Honnan ne tudná a zár, ha pont azt hozzák, akit neki teremtettek. El se tudod hinni mennyire hálás is vagyok, mert akit neked rendelt az ég és találkozol, vele egyszerűen tudni fogod, hogy ő az, aki veled lesz örökre – mondja.
Ez annyira gyönyörű. Mindig is reménykedtem, hogy nekem is van kint a nagyvilágba egy olyan ember, aki majd tud úgy szeretni, mint a kis zár a kulcsát. Aki elfogad minden hóbortommal együtt.
Antoine álmodozó sóhaja töri meg kettőjük pillanatát.
– Mivel teljesítetted az alku rád eső részét, ezért nekem is meg kell tennem – mondja keserűséggel.
– Várj egy kicsit még ne! Egy pillanat és jövök.
Berohanok a konyhába a kis repülő szőrmókért.
– Hé Pamacska merre vagy? – kérdezem.
Kidugja fejét a megevett gubacshéjak közül és kérdőn rám emeli tekintetét.
– Mi újság? Netalán kérsz egy gubacsot? Adok, ha kell te még úgy se ettél vagy segíthetsz megszámolni őket. Jó sok van még hátra. 269, 270, 278, 321...
– Nem. Nem kérek én már amúgy is ettem már ma egyet.
– 342. Tényleg te is ettél már egyet. Miért nem figyelmeztettél Josie? Ez nem is igaz. Mindig szoktam rád hallgatni – veszekszik a kis hanggal a fejében. – Ne elfelejtettem, hogy hol is jártam a számolásban. 1, 2, 4, 10, 36... - folytatja tovább a helytelen számolást.
– Gyere ki velem. Megvan Odett és így ki tudunk menni. Megnézhetjük, mi van házon kívül! – Az apróság beleugrik a karomba és fészkelődik benne egy kicsit.
– Ki? A házból? Ott mi van?
Óriási lila szemeiben parázslik a félelem apró kis szikrái. Most döbbenek csak rá, hogy ő még sose láthatta a külvilágot. Egész eddigi életében be lehetett zárva, nem is tudva mi is veszi őt körbe.
– Bízz bennem. Ígérem, hogy jó lesz! – biztatom.
Bólint egyet és az ajtó felé igyekezek. A kis szőrmók szorosan bújik hozzám. Pár pillanattal később kitárul előttünk az egész világ. Csodaszép látvány. Tátott szájjal nézek körbe. Az ég a világ minden színében pompázik. A tóból eredő vízesések visszafelé folynak és felhőkben végződnek. Bagyolyfejű griffek ezrei szelik át jelezve, hogy az ő uralmuk alatt áll. A fákról és gombákról apró világító kristályok lógnak le. Rajtuk pici mókusszerű lények ugrálnak. A folyóba kavics békák lökdösik egymást és próbálnak az árral szemben előre jutni. A vízben őzfejű rózsaszín flamingó testű madarak rágcsálnak ragyogó algákat. Hosszú lábaikkal, ami patákban végződik kecses lépéseket tesznek előre. Mindenhol virágok figyelik a körülöttük zajló életet. A hatalmas szirmaikról édes illatot árasztó nektárcseppek csorognak le, amit kis agancsos és tollas farkú egerek gyűjtenek be. Nevetésüket egy-egy kisebb lepke vagy rovar továbbítja a többi élőlénynek. Hatalmas fák tülekednek egymás mellett és nyújtózkodnak az ég felé. Eső ködös illata szállingózik körülöttem. Elindulok és figyelem a körülöttem zajló életet. Senki sem bánt senkit. Mindenki figyel a másikra és együtt szórakoznak. Nagyon más minden, mint otthon. Annyira magával ránt a környezet szépsége, hogy nem is figyelem merre megyek. Nem tudom, hogy hol vagyok, de nem is érdekel, mert érezem, sőt tudom, ha itt vagyok, akkor nem kell tartanom semmitől se. A kezembe lévő kis szőrmók is élvezi a kilátást. Apró kis szíve hevesen ver, úgy mintha sok kis dob egyszerre játszaná, el mit is érez. Nem csak az övé. Az enyém is.
Nem keltem fel.
Szabad vagyok!