A Neve nincs világ

9.fejezet

Folyamatosan a fűtengert kémleltem az elmúlt két napban, hátha újra látni fogom Pitypangot. Sajnos nem találtam sehol sem egy sárga gömböt kikukucskálni a fűszálak közül.
Remélem sikerül neki bejárnia a világot, ahogy szerette volna és talál egy olyan helyet, ahol nyugodtan gyökeret ereszthet. Csak ne a fertőzött részre röppenjen el.
Miután Pitypang eleresztette bolyhait, mi is folytattuk a saját utunkat. Edric csak egy szemforgatás keretein belül ellenezte, hogy Forró Hamu ne jöjjön velünk.
Szerintem, ha Edric úgy döntött volna, hogy ne jöjjön velünk, Hamu így is meg úgy is velünk tartott volna. Véleményem szerint utazótársam inkább megspórolta magának az időt, hogy leálljon veszekedni vele, hogy menjen vissza Agyarvárosba vagy bárhova ahová akar csak minket hagyjon békén.
Eddig Hamu kifejezetten hasznunkra volt. Könnyen befért alakváltó képességével dúsabb szúrósabb bokrokba vagy repült fel fák tetejére és szerzett finom, lédús gyümölcsöket. Tudom, hogy Edric nem vallaná be magának, de örül, hogy velünk tart. Nem csak ő örül, hanem én is. Végre tudok valakivel rendesen beszélgetni, anélkül, hogy megforgatná a szemét, kijavítana vagy csak fapofával hallgatná a történeteimet.
Hihetetlen jó érzés anélkül beszélni, hogy azon gondolkodnék sokat beszélek e vagy, hogy sok zagyvaságot hordok e össze. Nem aggódok, hisz Hamutól több értelmetlen dolgot nehezebb összehordani. Edricet pedig igencsak szereti ilyesfajta kérdésekkel bombázni.
Tegnap egész délelőtt azt a kérdést próbálta megfejteni, hogy az a csiga, aminek nincs háza hajléktalan vagy pucér? Nem tudom, hogy tudta órákon át boncolgatni ezt a kérdést, de sikerült neki és végül arra a következtetésre jutott, hogy az a csiga teljesen nincstelen.
Hamu hangja az egész utat bezengi és ez nem is lehetne jobb. Teljesen eltereli a figyelmemet a tündérlányról és arról, amit a medúza suttogott.
Bárcsak este is beszélne Hamu és nem csak halkan szuszogna. Amint, lehunyom a szemem szörnyű képek villannak meg a sötétségben. A fülemben cseng a halk sikoly és az éles nevetés.
A sötétség érted is eljön.
Nem tudom sem Edrickel, se senkivel sem megbeszélni a jóslatot. Lepkék és buborékok repülnek ki a számból.
Semmi esélyem rá.
Hagynom kéne, hogy sodródjak az árral és várjam, hogy elkapjon a sötétség? Nem tudom mit kéne tennem.
Fáradt vagyok. Csak pár szemhunyásnyit aludtam az elmúlt éjszakákon. A lábam ólomsúlyként húzom magam után a fűtengerben. Próbálok Edric után letaposott ösvényen sétálni.
Kár, hogy ebben a világban nincs kávé. Most szívesen elfogadnék egy csészével.
Szerencsémre a fűtenger lassacskán alábbhagy és faóriásokká változnak. A fű helyett gyér avar fekszik a talpunk alatt. A hatalmas lobkoronák egy csepp csurgó napfényt se engednek át. A lábaink alatt ropogó és sikoltó száraz leveleken kívül semmit nem lehet hallani.
– Ez lenne az Örök erdő? – fordulok Edric felé, aki a térképet szorongatja a kezei között.
– Szerinted? Ettől nagyobb fákat egész életemben nem láttam sehol.
Körbe tekintek és szinte alig lehet látni a lombokat, olyan magasan vannak. A légkört homály ködösíti. A távolban a színek egymásba vannak folyva.
A térkép felé hajolok.
– Merre lakik a varázslónő? – tekintek vissza a fiúra.
Összehúzza szemöldökét és a papírdarabot bámulja, ahol az erdő egy hatalmas zöld pacaként van jelezve.
– Nem tudom. Gondolom, nekünk kell megtalálnunk – mondja.
– És hogy fogjuk megtalálni? – kérdezi Hamu.
Edric csak vállat von.
– Induljunk meg előre és remélhetőleg belebotlunk valakibe, aki tud segíteni – ajánlja Edric. Összecsavarja a térképet és a hátizsákba teszi.
– Én és Bandita előre repülünk, hátha találunk valamit! – kiált fel Hamu.
Testéből lassan tollak kezdenek kipattogni. Sólyom alakot ölt.
Edricnek ideje se volt ellenkezni, mert amint alakot váltott, már tovább is reppent.
– Mi is megyünk!
A kis vidra leugrik vállamról Hamu és a tollas gyík után suhan.
– Nem érdekel Josie! Mi akkor is megyünk – beszél a fejében lévő hanghoz.
Bundás Edic lába mellett ücsörög. Egy hangosan fújtat egyet és feltekint gazdájára. Még mindig van Hömpölygő Folyó ételéből, amit adott és Edric tudja, hogy megenné a bocs, még ha nem is éhes.
A fiú megcirógatja kisállata fülét.
– Ne pihenj még. Ideje indulni – szól lágyan a tenyérnyi állathoz.
Lehajol érte és ölébe veszi. Felegyenesedik és elindul arra amerre Hamu és az állatok. A nyomába eredek.
Álmos szemeimmel pásztázom a tájat.
Fák.
Fák.
Fák és még több fa.
Azt hittem az Örök erdő kicsit legalább izgalmasabb lesz. Reménykedtem benne, hogy lesznek csodálatos állatok vagy egy őslakos törzs, de itt nincs semmi érdekes.
Néhol látni egy szál virágot vagy kidőlt fatörzseket, amik egymáson fekszenek. Mi tagadás gyönyörű a táj, de nem tudnám elképzelni, hogy akkora csendben éljek, hogy halljam azt is, ha éppen egy levél halkan szárad el egy felettem ezer méterrel magasabban lévő ágról.
– Azért nem ennyire ronda az erdő, hogy fintorogva nézz rá. – Edric felém fordul.
– Nem is nézek undorodva. Csak... Több izgalomra vártam az erdővel kapcsolatban. Valami varázslatosra – vallom be őszintén.
– Ez a hely is ugyanolyan varázslatos, mint a többi, ha még jobban nem az. Nézz körbe!
– Ott kezdődnek a problémák, hogy nem tudom mit is kéne néznem. Azt a fát? Vagy a másik fát, ami ugyanúgy néz ki, mint a mellette lévő? Én nem látok semmi érdekeset. Csak óriási fákat, amiket benőtt a moha. Az avar burjánzik a sűrű növényekben. Mindenhol szinte csak növény van. Sehol egy őslakos törzs vagy ilyesmi.
Kitárom a karjaim és körbe fordulok. Megforgatja a szemét és lehúz a földre.
– Dehogy is, nem arról beszélek - neveti el magát.
Hirtelen megint más lett. Komor oldala eltűnt és a gyengéd oldalát mutatja.
Olyan jó így látni őt. Látszik rajta, hogy imádja ezt a világot. Ilyenkor teljesen felszabadult és eldobja azt a kis komolyságot, amit általában mutat.
Azt hiszem, kezdi bontogatni virágszirmait és kezd megnyílni.
– Nézd csak meg jobban – mondja Edric és közelebb hajol és egy mohával benőtt kidőlt fára mutat. Rajta pedig egy gömbölyű bolyhos fűvel borított szörnyecske fekszik, hátán pedig egy szedercserjét ringat a lélegzetvétele. Éppen szundít. Halkan szuszog összegubózva.
Nagyon édes. Mármint nem ízre, csak látszatra.
– Látod nem minden olyan, mint első látásra. Lehet, hogy elsőre egy nagy óriási csendes élettelen erdőnek tűnik, de nem az. Csak túl felületes vagy. Nézz a dolgok mögé.
Felállok és körbe nézek. Nem arra figyelek, mi vesz körül, hanem, hogy mi van mögötte. Mindent másképp látok hála Edricnek, aki segített felnyitni a szemem. Növényekkel fedett kő és fa szarvasok fekszenek a földön. A hímek agancsaira mohák telepedtek rá. Egy hatalmas faóriás pihen közvetlen mellettünk. Ha nem nézem meg jobban teljesen abban a hitben élek tovább, hogy az tényleg egy fa, ami persze kár lenne, mert ki ne akarna látni egy óriást ami, fából van! Őszintén nem is figyeltem, hogy fa-e vagy sem.
Igaza volt Edricnek tényleg felszínes vagyok. Otthon nem kellett figyelni ilyen mögöttes dolgokra. Minden lényeges előttünk van. Nem kellett figyelned semmire csak arra, ami neked kellett.
Csodálkozva bámulom a környezetet körülöttem.
Egy páfrányfarkú mókus apró vadul próbálja megmászni a végeláthatatlan fa törzsét. Tobozmagvas füleit hátra csapja és csak rohan, mintha az élete múlna rajta. Barna foltos leopárdgekók átlátszó lepkeszárnyakkal suhannak át egyik bokorról a másikra. Nyakukon színes virágok nőnek, ami egy kisebb sörényt alkot. Sündisznók kullognak mellettünk és levéltüskéik közül édes illatú levendula nő ki. Két pitypangfejű oroszlánkölyök birkózik az anyjuk mellett. Anyjuk valószínűleg alszik, hisz a virág a nyaka körül össze van zárva.
Mosolyogva követem a fiút.
A következő pillanatba egy inda tekeredik a lábam köré és felhúz a magasba. Edric elkapja a kezem. Szorosan fogom, mert nem igazán akarom, hogy több száz méterről leessen. A kis medve lent sír a földön és értetlenül nézi a gazdáját, hogy mégis miért dobta el.
Egy fehér kéz nyúlt alá és húzta szét a kezünket.
– Ez mégis micsoda? – ordítok át neki, hogy érthetően hallja. Mindketten két külön tenyéren ültünk egymástól nagyon távol. Azt, hogy ki tehette ezt velünk nem látjuk, mivel a felhők eltakarják.
– Csak ne mozdulj! Le ne ess! – óva int.
A felhők közül egy vörös gombakalap jelenik meg. A kalap alatt egy vörös szempár néz ránk vissza. Hosszú egyenes szőke haja belelóg a szemébe. Tekintete bájos és értetlen. Szemeim végigfut az arcától lefelé. Teste meztelen. Két melle lágyan ring. Nem merek lentebb nézni, mert ki tudja milyen magasan vagyunk. Kezeit közelebb emeli óriási szeméhez. Hatalmas szempillái vannak. Egy szál legalább olyan hosszú, mintha derékig érne a hajam. Lenrtől még mindig hallani, ahogy Bundás sír.
– Ti mégis milyen szerzetek vagytok? A testetek olyan... Zöldtelen. Ugye nem fogtok bántani? – suttog halkan.
– Hagyd őket békén!
Egy karmos láb tekeredik a karomra. Felnézek és egy griff az, aki elkapott engem és Edricet. Én és utazótársam erősen kapaszkodunk madárlábába. Szemeimet összeszorítom, nehogy egy pillanatra is lássam, milyen magasan is vagyok. A gombahölgy sikítva arrébb lép párat.
– Ne aggódjatok, amíg Forró Hamu karmai között vagytok! – kiálltja a griff.
– Ezek után én csak aggódni tudok! – kiálltja vissza Edric.
Végre leszálltunk. Hihetetlen megkönnyebbülés számomra, hogy a lábam újra a talajon van.
– Mindenki jól van? Josey nagyon aggódott értetek. Pedig mondtam neki, hogy nem kell félnie - ugrik az ölembe a vidra.
Bundás morogva Edrichez bújik. Hamu eredeti alakját veszi fel.
A gombanő lassan lehajol és hosszú ujjával elkezdi bökdösni alakváltó barátunkat.
– Na, ilyet nem illik csinálni. Főleg az után, hogy megpróbáltad elrabolni a barátaimat! – kezeiből hatalmas karmokat eresz ki, bár így is teljesen aprócska és nem ér semmit sem. Bandita gazdája példájára szintúgy támadó állásba helyezkedik.
– Forró Hamu nem hiszem, hogy most kötekedni kéne egy nálad jóval, nagyobb lénnyel – húzza hátra Edric.
– Kérlek, ne bánts! Én sem akarlak bántani! – húzódik hátrébb és szőke hajával próbálja eltakarni arcát.
– Ne aggódj, mi sem akarunk bántani! Hamu csak fél, mint te – állok az óriás hölgy és szemtelen barátom közé.
– Tudnál segíteni? Az erdő varázslónőjét keressük! Merre kell menni? – kér útbaigazítást a mellettem álló fiú. Már megint előre gondolkodik. Mint mindig.
– Nem fogtok bántani igaz? Ugye tényleg nem?
– Bízhatsz bennünk! – szól hozzá Edric lágy hangon.
A gombanő vörös szeme Hamura siklik. A csillag kobold leszármazott visszahúzza karmait és kezén lévő szemeit megforgatja. Edric közelebb lép a hölgyhöz.
– Nem kell útbaigazítás. A lábatok úgy is oda fog vinni. Minden út odavezet és csak az juthat ki akinek megengedi, hogy elhagyja az erdőt. A rossz lelkeket fogva tartja és hagyja, hogy az erdő magáévá tegye. Én is így vagyok itt. Rossz voltam, bántottam másokat, de megváltoztam és most segítek másoknak, hogy jobbak legyenek. Esküszöm!
– El tudnál minket vinni? – kérdezem tőle.
Már jó régóta gyalogoltunk és élveztem volna egy kicsit a kilátást a kezéről.
– Ne haragudj, de... Nem érek rá. Van egy kis dolgom az erdő másik végében. Sok szerencsét az utazás további részében – int felénk és lassan hatalmas lábaival elindul az ellenkező irányba.
– Persze. Még, hogy dolga van. Pont az ellenkező irányban – bosszankodik Edric.
– Nem baj. Majd eljutunk gyalog a boszihoz és közben beszélgethetünk – vigyorog rá Forró Hamu.
– De jó! Még egy ok a sajnálatra, hogy elment a gombanő – sóhajt egyet Edric.
– Hé, ez csúnya volt. Tök jó társaság vagyok.
– Hát persze - forgatja meg a szemét a fiú. A szája sarkában pedig ott bujkál egy apró mosoly.
– Akkor utazzunk csendben. Nekem mindegy - ért vele egyet Hamu.
– Nekem aztán végképp mindegy - emeli fel mindkét kezét megadva magát és elindul előre.
Már megint csend van. Muszáj? Nem akarom! Megint össze leszek zárva a saját emlékeimmel és gondolataimmal. Nem elég, hogy Hamu csak akkor van csendben mikor, alszik? Tudom, hogy Edric most rettentően örül, de remélem nem tart sokáig. Hisz mégis csak Forró Hamuról van szó. Arról a kobold leszármazottról, aki folyamatosan csak beszélni tud. Nem tud öt percnél tovább csendben lenni. Nem lehet öt percnél tovább csendben.