𝙸𝚗𝚑𝚞𝚖𝚊𝚗 𝙻𝚘𝚟𝚎♡︎ || 𝙼𝚒𝚔𝚊𝚎𝚕𝚊 𝚇 𝚁𝚎𝚊𝚍𝚎𝚛 ||

2.

(4 évvel később)

~Hyakuya Y/N - mondtam be a nevem
-Hyakuya Yuichiro
-Hyakuya Mikaela

Ezzel elindultunk hárman a nagy épületbe, ahol az életet is kiszívják belőlünk. Négy éve már, hogy az emberek kihaltak a vírus miatt, mi meg itt élünk, és adjuk a vért a vámpíroknak. Mikor beértünk...egyből, szokásosan feküdtem is le az "ágyamra", Yu-chan és Mika mellé, és csak tűrtem, ahogy a nagy gépek szívják ki a vérem a bal karomból. Eközben elgondolkodtam, hogy hogyha minden a normális lenne, vajon milyen életet is élnénk. Valószínűleg ugyanaz lenne, mint amilyen egészen addig a napig volt, mikor a vírus keletkezett. Minden megváltozott, és csak imádkozni tudok, hogy egy random nemes vámpír meg ne állítson, és kezdje el kiszívni a karom. Habár, ha jól tudom, ez nekik tilos.
Mikor kimentünk, meg kaptuk a szokásos italunkat, aminek mint eddig is, szörnyű íze volt. Leültünk egy lépcsősorra és csak néztünk ki a fejünkből.

-El akarok menni innen - szólal meg Yu, a szokásos "utálok mindent" hangján
-És mégis hogy élnéd túl kint, hogyha nem itt lennél? Tudod, az emberek kihaltak a vírus miatt. - magyarázta meg neki Mika
-És te hiszel ezeknek a lényeknek, akik a mi vérünket isszák, hogy életben maradjanak?! Nyilván nem mondják meg nekünk, mert nem akarják, hogy valamilyen módon segítséget hívjunk, vagy elszökjünk. Meg amúgyis, hogyha mi, együtt szöknénk meg, valahogy még túlélnénk. - mondta már kiabálva

Mire én is beszálltam volna a vitába, Yu-chan meglátott egy vámpírt, és megpróbálta megütni, miközben ordítva magyarázott már neki valamit. Mikaval összenéztünk, és úgy futottunk oda Yu-chanhoz és a vámpírhoz kérlelni, hogy ne bántsa szegény Yu-t, mert csak "rosszul lett a vérvételtől".
Mire már a vámpír behúzott volna egy jó nagyot Yu-channak, megjelent egy nemes, aki egy "estét" köszöntéssel érkezett. A vérszívó erre ledobta Yu-t a földre, mint valami játékszert, mire köhögni kezdett az előbbi fojtogatástól. Én odamentem neki segíteni, de Mika...

-Ferid-sama! - köszön Mika a nemesnek
-Yo, Mika-kun, mit csinálsz?-kérdezte a vámpír
Mi, Yu-channal tányér alakú szemekkel nézzük őket, hogy ezek honnan is ismerhetik egymást.
-Semmi különöset. Az egyik családtagom épp némi problémát okozott...
-Igazán nehéz lehet számodra. Egyébként, ma este is eljössz a kastélyomba?-kérdezte, mellette megsimogatta Mika haját.
-Kérem! - Yu-channal nem hittünk a szemünknek.
- Jó fiú! Mivel ízletes a véred, szívesen látlak...ma este az a fiú és a lány is csatlakozni fog?

Mi erre Yu-val habozás nélkül elkezdtünk mondani egy "Még szép, hogy nem"-et, de nem sikerült, mert Mika oda szaladt, és védelmezően megölelt minket, hogy:

- Ők elég szégyenlősek, talán majd legközelebb!
- Oh, milyen kár! - sajnálkozott a nemes.

Ezek után elindultunk a "házunkba" egymás mellett, mint minden nap, csak most egy különbség volt: egyikünk sem szólt egy szót sem. Vajon honnan ismerhette Mika azt a nemes vámpírt? Mit titkolhatott eddig, amit mi nem tudunk? Miket csinálhatott eddig, míg nem láttuk? - ilyen kérdések cikáztak a fejemben, miközben ballagtunk, egymás mellett.

Bevallom, aggódtam Mika miatt. Lehet, hogy miattunk az életét is kockára tette? Remélem, hogy nem csinált ilyen ostobaságokat. De ahogy láttam, Yu-chan sem volt valami nyugodt, ő is hasonló kérdéseket halmozhatott fel a fejében, amiket nem mondott ki. Mika pedig szokásosan, nyugodtan ballagott előttünk, halvány mosollyal az arcán. Most, hogy 12 évesek vagyunk, rájöttem, hogy milyen érzés is szeretni valakit, kötődni valakihez. Én így éreztem Mika iránt, és nagyon is aggódtam érte. Tudom, hogy milyen dolgokra is képes, hogyha a családjáról van szó.

- Te és az a nemes ismeritek egymást? - kérdeztem Mikara nézve, mert már ezernyi kérdést tettem fel magamban, de nem bírtam ki, hogy ki ne mondjak egyet.
-Van ezzel valami gondotok? Ha felajánlom a vérem Ferid-samanak, megad bármit. - nézett ránk - Finom ételt is ehetek. Hogy egy ilyen helyen túléld, használni kell a fejedet. - okoskodott megint
Ebből Yu-channak elege lett, és készült volna megütni Mikat, de inkább elsétált.
-Yu-chan! Szerettél volna valami-
-Nem!

(...)

Ketten, Yu-channal ülünk kint az udvaron, és megpróbáltam kicsit beszélgetni vele, de ahogy láttam, eléggé köze volt a mostani kedvéhez, amit nemrég elmondott nekünk Mika.

-Mérges vagy Mikara, igaz? - tettem fel a kérdést, mire ő inkább elnézett. - Én sem repesek az örömtől, hidd el.
-Az az idióta mindent őmaga akar elintézni, mint mindig! Biztos most is azzal a nemessel van.
- Tudod, Mika olyan, hogy bármit megtesz, hogyha a családjáról van szó. Biztos van még valami a háttérben ami miatt odaadja a vérét.
-Család, mi? - Illik tudni, Yu-chan sosem tekintett ránk úgy, mint egy családra.
-Nah gyere, menjünk be, vacsora idő lesz mindjárt.
Mire beértünk, megrohamoztak a kicsik.
-Képzeljétek, a ma esti étel curry lesz!
-És Akane fogja elkészíteni a curryt!
-Curry?!?
Besétáltunk a konyhába...
-Hogya-
-Mika hozta nemrég a hozzávalókat! Ez az első, hogy ilyen lakomát készítek, szóval nagyon izgatott vagyok! - mondta mosollyal az arcán Akane.
-Az az idióta.. - szűrte ki fogai közül Yu-chan, én erre csak szemforgatva leültem az asztalhoz, várva a finom ételt.
Nem sokára jött is az étel, és mindenki jóízűen falatozta. Viszont Yuu és én egy falatot sem ettünk belőle, nagyon jól tudtuk, hogy honnan is szerezte meg Mika a hozzávalókat az ételhez.
-Yuu-niichan mi a baj? Nem fogsz enni? - kérdezte Ako aggódó, de mégis a boldogságtól csillogó szemekkel. De Yuu-nak esélye sem volt elkezdeni sem az indokát, mert...
- Fincsi!
-Oh répák! Répák vannak benne!
-Olyan, mintha a mai nap lenne a szülinapom!
-Az én szülinapom is!
-Ez nem ér! Az enyém is!
-Az enyém is!
-Akkor a mai napon tartsuk mindenki szülinapját. - jelentette ki szintén mosolyogva Akane
-Ez az!
-Mika-niinek köszönetet kell mondanunk!
-Merre lehet Mika-nii?
-Miért nincs itt?
-Yu, Y/N, miért nincs itt Mika?
De szintén nem volt esélyünk befejezni az indokunkat, mert nevetés és jókedv volt az asztalnál, és nem akartuk elrontani a pillanatot.