Minden azon a bizonyos napon kezdődött...
...mikor a vírus létrejött...
...mikor a vámpírok és a démonok a Földre érkeztek...
...mikor elraboltak minket...
...mikor megtudtuk, mi az a hűség...
...megtudtuk, mi az a barátság...
...megtudtuk, mi az az...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
~Y/N-chan, el kéne indulnunk. Egyedül nem tudom ápolni a sebeidet. Nem lenne jó vége, ha ez mégtovább így maradna. - nézett rám Mika aggódó tekintettel.
Már több órája ebben az elhagyatott boltban vagyunk és folyamatosan kezeli sebeimet. De hisz Mika még sosem látott ilyen közelről angyalszárnyakat, nem még hogy gyógyítsa őket... szóval én megértem aggódását. Főleg, hogy úgymond most "vallottuk be" egymásnak érzéseinket... bele se merek gondolni. Szellemként is sírnék, ha elveszteném. Mégse akarok visszamenni...
- Figyelj, tökéletesen megértelek. - nézett rám, mint aki a gondolataimban olvas - Én se engednélek vissza azokhoz a szárnyas-ördögökhöz, plusz még nem tudom, hogy mennyi ideig tartanának távol tőlem, vagy engem tőled a vámpírok, ha visszamegyünk. Legszívesebben itt most felkapnálak és elszaladnék veled a világ egy olyan részére, ahol békében élhetünk... - nézett félre kínosan mosolyogva - De a legjobban mégis az angyalok tudják kezelni ezeket a sebeket. - fogta meg két vállam és aggódó íriszeit rám szegezte.
- Rendben... menjünk. - válaszoltam.
Majd a fiú a hátára emelte gyenge testemet. Úgy éreztem magam, mint egy rongybaba, akit jelenleg bármilyen erősen lehetne ráncigálni, húzogatni. Fehér, de piszkos és véres szárnyaim szabadon lengtek a föld felé - Mika így indult neki az útnak. Ritkán szemeimet lehunytam, de igyekeztem nem szundítani sokat, ugyanis bármikor történhet bármi. Így hát az út során körbe nézelődtem. Szörnyű érzés volt látni azt a sok romokban álló, lepukkant épületet. Egyszer itt még élet volt: egy nyüzsgő város. Már évek óta nem láttam normális települést. De néha a gyermekkoromba képzelem magam, mikor még mindennapi dolog volt az ablakon át, az udvarból, vagy az utcáról látni azt a sok embert, épületet, növényt és állatot. De ezekből semmi sem maradt meg... semmi.
- Yu-chan! - hallom meg egyik pillanatban Mika kiáltozását az említett fiú felé, megzavarva ezzel nézelődésemet. És valóban: a már ismert társaság Yu-channal együtt ott álltak egy romokban álló épület előtt. Az a sok ember... nem... nem lenne jó ötlet nekik kiáltozni.
- Mika... nem biztos, hogy ez jó ötlet... - kezdtem el neki a fülébe suttogni. De már késő volt. Ugyanis nem csak Yu-chan nézett ránk, hanem az összes ember, aki ott állt. Ez veszélyes ötlet volt, ugyanis az emberek már az ellenségeink. Itt senki sem bízik senkiben, csak ha azonos fajtába tartoznak - itt ilyen világ van...
- Egy vámpír... és.... Egy a-angyal!! - kezdett eluralkodni a káosz. Az átlagemberek rémülten meredtek ránk, a harcosok pedig kardjukat nem találva keresgéltek valami eszköz után - már azt hitték, hogy a csatának vége.
- Takarodjatok... innen! - támadott ránk egy ember karddal a kezében. Mika nem tudta elővenni eszközét, mindkét keze engem tartott. Én szintén képtelen voltam arra, hogy kivédjem. Szóval a fiú csak állt kissé meglepetten várva, hogy a kard a célponthoz érjen, vagyis hozzá. De egy meglepetés történt...
- Hagyd őket! - jött elénk Yu-chan az ő kardját a másikhoz szegezve.
- Yuichiro! Ők ellenségek! Tán' az emberek ellen szegülsz?! - kérdezte az ember.
- N-nem ők.... Ők az én... - de nem tudta végig mondani, ugyanis megjelent baka Guren is.
- Mi ez a nagy cirkusz itt?! - kérdezte idegesen úgy, hogy mindenkiben megfagyott a vér, a két ember pedig lassan elhúzta a kardját a másikétól.
- Megjelent egy vámpír és... Y/N angyal formájában. - mondta neki Shinoa.
- Értem... - lépett oda hozzánk elgondolkodva.
- Guren, ha bántani merészeled őket, én esküszöm, hogy-
- Yuichiro! Kik ők neked? Minden ellenséget szívből gyűlölsz, őket hogy nem akarod bántani? - kérdezte tőle Guren.
- Ők a családom! Nem igaz, hogy senki sem bírja innen ezt felfogni! - ordítozott már a fiú.
- Baka Guren! - kiáltoztam neki Mika hátáról hadonászva - Az elszórakozottságod semmit sem változott... - ugrottam le a fiúról, viszont mivel a szárnyam kissé "nekicsapódott" a talajnak szörnyen égetni kezdett, ezzel felszisszentem. Fájdalmamat kimutatva Mika ijedten nyúlt két vállamhoz tartani engem. - Én vagyok az, Y/N Hyakuya!!!
- Oh, hogy az a Y/N vagy! - nevetett fel... ennyire nem teszek benyomást az emberekre?! - Szeretettel köszöntünk itthon.
- Legyen igazad. - vettem fel a poker face-t.
- Kit tisztelhetünk melletted, oldaladnál? - haha, de vicces.
- Mikaela Hyakuya vagyok. Ugyanabból az árvaházból jöttem, mint Y/N-chan és Yu-chan. - mutatkozott be mellettem.
- Nem lehetett kellemes érzés, hogy a családot így elválasztották egymástól. - érzett együtt Guren velünk.
Viszont egyszer csak szörnyen hangos zajt hallottunk a fellegekből. Jaj ne... az angyalok. Félelmemet kimutatva Mika karjai közé bújtam, ki ezt követve gyengéden átkarolt. Miért pont most? Miért kell elrontaniuk minden jó pillanatot? Legrosszabb érzéseim egyike az, amit épp most is átélek. Miért akarnak minden áron... mindig... elszakítani a családomtól? A szárnyasok lassan velünk egy-magasságba értek. Fényükkel szinte mindenkit megvakítottak.
- Ah, királyné! Hogy mennyire örülünk, hogy épségben van! - rohant oda hozzám és szakított ki Mika karjai közül az egyik - Csak a szárnya... Most azonnal jöjjön velünk a fellegekbe és minden rendben lesz!
- Nem megyek veletek! - húztam el kezemet, melyet éppen szorongatott az angyal és minden erőmet összeszedve Mika karját megragadva rohantam el a helyszínről... már amennyire tudtam rohanni.
