Minden azon a bizonyos napon kezdődött...
...mikor a vírus létrejött...
...mikor a vámpírok és a démonok a Földre érkeztek...
...mikor elraboltak minket...
...mikor megtudtuk, mi az a hűség...
...megtudtuk, mi az a barátság...
...megtudtuk, mi az az...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
~ 6. rendelés! - Egy capuchinot kérek! - Nem tudtok gyorsabban dolgozni?! - hangoznak fel hangos szavak a kicsi, fehér kávézóban. Igen, azóta felvettek ide, és már hónapok óta a fellegekben élek. Emikoval munkatársak vagyunk, és minden reggel együtt jövünk dolgozni. Természetesen a családomat mai napig nem felejtettem el. Minden nap gondolok Yu-chanra, Baka Gurenre, Shinoara, Yoichira, Kimizukira, Mitsubara, és persze Mikara. Azóta is reménykedem benne, hogy túlélte, és talán azóta az emberek között van, biztonságos kezekben. Aggódok érte még mindig.
- Segítsek felvenni a rendeléseket? - zökkentett ki gondolatmenetemből Emiko - Látom ma kicsit nyúzott vagy. - nevetett fel jókedvűen...hiszen Emiko mindig jókedvű. - Azt megköszönném! - mosolyogtam hálásan. - Krul Y/N itt van? - rontott be az ajtón egy királyi szolgáló. - Én lennék! - kiáltottam. - A nővére súlyos állapotban van. Maga Krul Majime rendelte el, hogy hívjuk oda hozzá önt. - mondta kicsit gyorsabban.
Több szó se kellett, mentem is átöltözni. Mióta a nővérem elhozott az emberektől, nem tudtam elégszer meghálálni neki. Hiszen az angyalok mind jólelkűek, és akkor már a testvéremről ne is beszéljünk. Nagyon jóba lettünk, és most is nagyon aggódok miatta. Szeretem őt is, és maga a gondolat is megrémiszt, hogy egy teljes nép felett kellene uralkodnom. De ezeket a gondolataimat hamar elhesegettem, mert nem erre kell gondolnom; hanem a nővérem életveszélyes állapotban van.
Végigrepültem angyalszárnyaimmal a városon, míg a palotába nem értem. Ott már egy jól begyakorolt mozdulatokat végeztünk: megmostam kezeimet, gumikesztyűt, igazi egészségügyi öltözetet vettem fel. Befutottam nővéremhez, és a látvány, ami ott fogadott, még a legrosszabb rémálmomban sem jön elő: Majime egy tiszta, fehér kórházi ágyon feküdt. A lélegeztető-gép pont hogy életben tartotta, és lassú lélegzetvételeit, pulzusát tisztán lehetett hallani. Sápadt arca megviselt volt, mint aki már a halálát várja. A betegség elérte minden porcikáját; egy testrészét sem tudta volna megmozdítani. Nehéz volt elhinni, hogy az egykori angyalok királynője fekszik ott.
- Majime! Eljöttem! - Mondtam neki lihegve. - Szia Y/N! - mosolygott most is - Már vártalak. Nincsen túl sok időm hátra, az se biztos, hogy estig megélem. Ne feledd húgom, te vagy a legalkalmasabb erre a feladatra! Családunk már generációk óra uralja a fellegeket, miért ne lennél te alkalmas erre a feladatra? Ezalatt a pár hónap alatt ismerlek annyira, hogy tudjam, hogy ezen aggódsz már mióta. - mosolygott el - Az angyaloknak királynő kell, szóval amint nekem vége, a te koronázásod következik. Mindent elmondtunk ugye, hogy miket kell cselekedned királynőként. Csatákban, akár háborúkban kell részvenned, hogy kibékítsd a többi fajt. Legyenek vámpírok, emberek, démonok...mindenkinek segítenünk kell! Tisztában vagyok a vámpírok iránti gyűlöletedről is, de azok csak személyes ügyek. Egy akció úgy néz ki, hogy csak oda kell repülnöd az illetőhöz, kinek haragja elszabadult, és kisegíteni a bajban. Lehet segíteni a csatában, vagy az érzéseit átváltoztatod...bármi! A fő az, hogy ne a Földre menjenek ezek a folyamatos háborúskodások. Nővéredként is szeretnék mondani néhány szót: Találd meg a családodat...- de szavai elálltak.
A gép abba nem hagyó sípolással szakította félbe mondandóját. A szolgák csak álltak velem együtt Majime mellett, és vártuk a következményeket. Jól tudtuk, a nővéremen már nem tudunk segíteni. Percek teltek el, míg a sípolás alábbhagyott, így az egyik angyal lekapcsolta a gépről testvéremet.
- Hát, kedves Y/N-sama, most következzék az ön koronázása. - fordult felém fájdalmas mosollyal az egyik szolgáló. Mind nagyon szerettük Majimet. Jólelkű volt, mindenkihez csak jószándékkal fordult, és sosem mondott egy rossz szót sem senkiről. Akin tudott, segített, így ő vált a példaképemmé. Néha tudott nagyon keserű lenni, és bunkó, dehát mint tudjuk, senki sem tökéletes!<3
Gondolataimat megmosolyogtam, és indultam is az újdonsült szolgáimmal az új otthonomba, a palotába.
A termek hatalmasak voltak. Bevezettek egy hatalmas, fehér virágokkal díszített szobába, ahol lógott vállfákon a rengeteg királynői ruha. Én a nővéremét örököltem: a türkizkék, bokáig érő szoknyás ruháját. Csipkék díszítették, néhol angyalszárnyak. A ruha hátánál volt egy vágás szárnyaimnak. [hajhossz], [hajszín] színű hajamba is kaptam különlegesebbnél különlegesebb díszeket. A hosszú, fehér palást sem maradhatott el.
Vörös szőnyegen sétáltam végig a szélesebb csigalépcsőn, és a palotán át a koronázó helyszínig. A hatalmas ajtók kinyitottak, és a fellegekben élő összes angyal, akiket el tudunk képzelni abban a hatalmas teremben volt. Amint kinyitódtak az ajtók, az összes tekintet rám szegeződött. Kötelességtudóan, hideg arccal sétáltam végig a szintén vörös, hosszú szőnyegen, előttem a koronát vitték. Amint végig értem, felsétáltam a négy-öt fokos lépcsőfokon, szembenéztem a pappal. Se szó, se beszéd, itt nem volt mit beszélni, hiszen mind e nélkül végzik az angyalok a koronázásokat, jól tudtam már. Egyből letérdeltem, az idős ember pedig elhelyezte a fénylő, gyémántberakásos koronát a fejem tetejére.
