𝙸𝚗𝚑𝚞𝚖𝚊𝚗 𝙻𝚘𝚟𝚎♡︎ || 𝙼𝚒𝚔𝚊𝚎𝚕𝚊 𝚇 𝚁𝚎𝚊𝚍𝚎𝚛 ||

12.

~Gyerekek, készülődjetek! - Hallottuk meg az éles, életvidám hangot az ajtóból.
-Az Isten verjen meg, Akane! Még aludni szeretnék! - Kiabált vissza Yuu-chan.
-Jaj, Yuu-chan, majd úgyis felpörögsz a nap folyamán, ugyanis képzeljétek, hogy az igazgató úr elvisz minket az állatkertbe!  - Mesélte vidáman.

Mire ez a boldogító hír mindenkinek a fülébe eljutott, a gyerekek úgy pattantak fel a megviselt szivacsokról. Mióta az árvaházban élünk, sosem mehettünk ki erről a helyről. A pillanat óta, mióta az eszemet tudom, sosem voltam annyi ismeretlen ember között. Az életem legnagyobb része kezdetektől fogva a családom volt, nem számít, hogy nem is vérszerintiek. Főleg Y/N és Yu-chan. Az életemet feláldoznám mindannyiukért.

Mindenki villám sebességgel futott le a lépcsőfokokon, és kérdezték meg a személyzetet is, kik számunkra a szüleink.

-Shiemi-san, tényleg az állatkertbe visznek minket? - Kérdezték izgatottan.
-Igen, én és az igazgató úr ezt ajándéknak szánjuk nektek, ugyanis még nem is voltunk kint együtt megnézni a várost...- Mondta  nagylelkűen Shiemi-san.

Én ahogy leértem a nagy szobába és megtöltöttem magamnak a müzlis tálamat, leültem a puha, szivacsokkal lefedett padlóra. Boldogan kanalaztam az ételemet, miközben a többieket figyeltem. Valakik éppen Shiemi-sannal beszéltek, valakik a kötelező gyógyszerünket vették be reggeli után, valakik pedig már az emeletre siettek fel elkészülni a nagy napra, ami nálunk csupán a felöltözés volt.

-Hát nem meglepő ez az egész meglepetés? - Ült le mellém Y/N kezében egy tál müzlivel, amit el is kezdett kanalazni.
-De, mégis mindenki nagyon örül! - Mondtam mosolyogva.
-Hát, remélem mindenki nagyon jól fogja magát érezni.
-Azt garantálom! - Mondtam nevetve, amibe Y/N is becsatlakozott.

Ahogy megettük a reggelinket és bevettük a gyógyszert, felmentünk az emeletre. Fürdőben fogat mostunk és felöltöztünk, mint úgy minden átlag ember. Ezek után lementünk, és egy nagy gyerekcsoportként mentünk ki az ajtón, a nagyvárosba.

Mindenhonnan hatalmas felhőkarcolók vettek minket körbe, és a rengeteg ember úgy özönlött az utcákon, mintha a földből nőnének ki. Mindenkinek tátva maradt a szája mikor kiértünk. Az utakon minden gyerek másfele nézett, vagy a házakat csodálták, valakik a furábbnál furább embereket, valakik pedig az autókat, a környéket bámulták. A hosszú zebrákon, amik eleve a nagy embertömegre lettek megfestve, mind gyorsan szaladtunk át nevetve, és szórakoztunk nagyokat.

Mindannyiunkban örökre megmaradt ez a nap, mikor először éreztük magunkat szabadoknak. De ennek a napnak még nincs vége, ugyanis az állatkertbe még nem jutottunk el.

-Na, gyerekek, elértük az úticélunkat! - Kiabálta túl a zajt számunkra Shiemi-san.

Ezzel bementünk az állatkertbe, ahol egyszerre túl sok látnivaló is volt. A térképen megnéztük, hogy miket szeretnénk megnézni, és úgy indultunk utunknak. Az afriaki részen túl az antarktiszi állatokat is megismertük. Viszont egyszer Shiemi-san és az igazgató úr egy játszótéren hagytak minket, de ők elmentek. Azt mondták, hogy vesznek nekünk ételt, addig mi játszunk. Ezzel alapjáraton nekünk nem volt semmi baj, csak a sok érdekes ember akik körülöttünk elmentek, elvette a gyerekek eszét. Természetesen mindenki játszott. Minden a normális volt. Én nyugodtan ültem a padon és néztem a családomat ahogyan jókat nevetnek, játszanak, egyszer azt veszem észre, hogy Ako elfut a többiek elől. Úgy gondoltam, odamegyek hozzá.

-Ako, miért mentél el a többiektől? - Kérdeztem aggódóan.
-Mika, nézd milyen aranyos kutyusok! - Mutatott az előttünk lévő család kutyáira - A többieket nem érdekelte, így én jöttem ide. - Mondta csillogó szemekkel.
-Tényleg nagyon aranyosak. - Néztem őket vele együtt.

Ezzel úgy gondoltam, minden rendben. Visszaültem az eredeti helyemre, viszont amikor visszanéztem, Ako nem volt ott. Odaszaladtam és láttam, hogy egy idősebb férfival nagyon ellenkezik. Gyorsan odamentem, és ellöktem Akotól. Csodálkozva nézett engem, hogy miért löktem el onnan.

-Nahát kölyök, te is csatlakozni szeretnél hozzánk? - Kérdezte ijesztően.
-Kérem, hagyja békén a családomat! - Kiáltottam hangosan.

Ezzel elővett az ember egy kést, amit rám célzott.

-Állj! - Kiáltotta hangosan Y/N, ahogy elénk csúszott védelmezően.

- Állj! - Csúszott elém térdelve Y/N, a szárnyaiból spriccelő vér arcomra is kerülve.
Arcomról meglepettség sugárzott. Hogyan tud annyi év után Y/N mindig megvédeni?