Minden azon a bizonyos napon kezdődött...
...mikor a vírus létrejött...
...mikor a vámpírok és a démonok a Földre érkeztek...
...mikor elraboltak minket...
...mikor megtudtuk, mi az a hűség...
...megtudtuk, mi az a barátság...
...megtudtuk, mi az az...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Futottam a bevető ruhámban eszeveszettül: még sosem éreztem magam ilyen szabadnak. Éreztem, hogy a helyes módon cselekszem. Éreztem, hogy itt már nincs többé helyem.... És Éreztem, hogy épp az Igazihoz tervezek menni.
Ahogy egyre csak rohantam, a kép egyre homályosabb lett előttem. Nem láttam tisztán a járókelőket, a házakat, vagy az előttem álló utat. Csak folyamatosan adtam át magam az élvezetnek, hogy én elmegyek innen... a fellegeknek nevezett pokolból. Ugyan mifajta reményt láttam én ebben a helyben fél évvel ezelőtt? Ugyan miből gondoltam én, hogy itt boldog leszek? És ugyan miért bíztam meg én annyira Emikoban? Megválaszolatlan kérdések ezek számomra talán az életem végéig, de őszintén? Nem nagyon érdekel, a lényegre törekszem: ahhoz a személyhez eljutni, akivel boldog lehetek. Hiába, utólag könnyű elmondani, hogy mit rontottam el a múltban, egy valamit viszont jól a helyén kezeltem: nővérem halála... kit nem sokáig ismertem, mégis életem egy fontos személye ő. Én megpróbáltam népét vezetni, ugyan lehet mondani azt, hogy a szerelem vakított el... de nem! Az csupán egy érv volt a sok közül, miért nem lehetek velük. Emlékszem a kávézóra, ahol dolgoztam és megismertem sok angyalt. Emlékszem a kicsi házikóra, ahol először éltem a fellegekben... és megismertem Emikot... megannyi emlék köt ide, mindössze egy fél éves időtartományban. De mindez egy tanulság volt... nagy-nagy tanulság...
Majd amint a kijárathoz rohantam, megálltam, majd még mielőtt leugrottam volna szárnyaimat kitárva, még megfordultam. Látni akartam az arcokat, akiket cserben hagyok. Megannyi angyal azt hiheti még mindig, hogy a fellegeket megyek épp megmenteni: Ó, ha igaz lenne! Ezek után oldalra néztem, és megláttam Emikot a szolgákkal felém rohanni. Megpróbáltam hunyorítani annak érdekében, hogy lássam azt, hogy mit hurcol oly nagy gonddal a kezében. Egy fehér-ezüstös táska volt... de miért hurcolja azt ide? Majd Chiki kezébe vett egy pisztolyt... azt rám célozta... majd a fegyvert elsütötte.
-Y/N-chan, te hova fogsz menni, miután vége van minden harcnak? - kérdezte tőlem aggódóan. Nem értettem, miért kérdez ilyeneket. -Ezen még nem igazán gondolkodtam, de... olyan emberekkel szeretnék majd együtt lenni, akiket teljes szívemből szeretek.... Számomra ez a legfontosabb. Te? -Én is! Y/N, veled szeretnék élni életem hátralévő részében, mert szeretlek! - Én is szeretlek...
🖤🤍
Szóval ez lenne a vége:)) Kicsit csattanó-szerű vége lett, de ez a terv része volt hehe Egyébként azért, mert ilyen kötetlen időben írtam nektek, azt se tudhattátok, hogy én valaha befejezem-e ezt a könyvet, arra gondoltam, hogy majd a nyáron valamikor írok egy igazi befejezést nagyon szerelmetes, boldog véget - ugyan csak "kiegészítőnek". Köszönöm szépen annak, aki mindezt végig olvasta!❤️
