Minden azon a bizonyos napon kezdődött...
...mikor a vírus létrejött...
...mikor a vámpírok és a démonok a Földre érkeztek...
...mikor elraboltak minket...
...mikor megtudtuk, mi az a hűség...
...megtudtuk, mi az a barátság...
...megtudtuk, mi az az...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Y/N-chan! Y/N -chan! - Királyném! Hallottam ismerős hangokat mellőlem. Éreztem a jelenlétüket, de olyan erőtlen voltam, hogy még a szemeimet se tudtam kinyitni.
-Y/N-chan! Y/N-chan! Kérlek, ébredj fel! - hallom egy lány hangját. Gondolatomban megpróbáltam visszaemlékezni az elmúlt eseményekre... El akartam futni az angyalok elől... úgy latszik, így is elkaptak. De nem tudom, hogy mikor is, hogyan is, mióta is vagyok én itt. Mert az ágyból érzem, hogy a fellegekben vagyok. Ott is az én házamban, ami mondjuk már egy kastély. Végül nagy nehezen két szememet kinyitottam és láttam a körülöttem állókat. Ott volt Emiko, a tanácsadóm és még egy-két szolga.
- Hát végre felébredt, királyném! - szólalt meg a tanácsadóm legelsőnek. - Gondolom, nem emlékszik nagyon semmire. - néz szemembe és már tudja is, hogy igaza van - Tegnap óta van a fellegekben. Rengeteg vért vesztett, így amikor... hogy is mondjam... menekülni próbált, az se tett jót az egészségének. Eszméletét vesztette, de már egész jól van. Lényég a lényeg, a két lábán már tud állni, de királynői feladatait még nem végezheti.
- M-Mi van Mikaval? - próbáltam valamit szólalni ezek után. Rendkívül erőtlennek éreztem magam...
- Azzal a vámpírral? - nézett furcsán - Nem nagyon figyeltük. Csakis önre koncentráltunk, királyném. - zárta le röviden a témát.
- Akkor én magam megyek le megnézni őt. - Jelentettem ki és keltem ki ágyamból - Chiki, hozd a bevető ruhámat.
- Úrnőm... nincs itt semmi bevetés. - nézett nagy szemekkel az egyik szolgálólány.
- Ne legyél értetlen, le akarok menni és kész. - mondtam röviden neki - Chiki, miért nem hozod már a ruhámat?! - lettem már ideges kissé. Az öltöztető lány csak egy helyben állt, mint aki meg se hallotta parancsomat. Ezek után én magam indultam el ~ mint aki az előbb még nem feküdt volna erőtlenül az ágyában ~ és vettem elő a ruhadarabot a szekrényemből. -Chiki, öltöztess fel! - de a lány továbbra se mozdult. Mindenki csak állt a szobában, ugyanott, ahol percekkel ezelőtt és csak nézett. Olyan volt, mintha mindenki egyet gondolna. Nem akarom kitalálni, mi is az a gondolat. Most nem. Most csak az érdekel, hogy lejussak és lássam, hogy minden rendben van Mikaval és Yuuval.
- Y/N-chan... nem lenne jó ötlet lemenni oda... - sétált oda hozzám Emiko és ölelt meg oldalról.
- Emiko, látnom kell Mikat. Nem emlékszel? Ő egy fontos ember az életemben.
- De az angyalok fontosabbak. - mondta ki komolyan, ellent mondást nem tűrő hangon - Nem mehetsz. Mi lesz így velünk? A népeddel? Én vagyok a legjobb barátnőd... szóval mi lesz velem? - kérdezte tettett aggodalmassággal. De... miért csak tettette?
- Emiko, mi van veled...?
- Nem emlékszel a szabályra? - magasodott felém a tanácsadóm - Nem. Mehetsz. El. A. Fellegekből.
Arcomon ijedtség tükröződött. Mi van velük? Eddig olyan kedvesek, törődőek, jószívűek voltak... most egyszer csak ez az egész átváltozott egyfajta manipulatív viselkedéssé és hangulattá. A szobát feszültség töltötte be. Senki sem mert megszólalni, főleg én. Arcomon a verejték megcsillant a nappali fényben. Majd a következő pillanatban eszembe jutott a családom. Mind a szemem előtt voltak. Nem tudnak engem ezek az angyalok manipulálni, legalábbis most nem. Nem hagyhatom magam. Az én igazi családom nem itt van, hanem a Hyakuya család. A kis Fumie, Ako és a többi kicsi, ahogy együtt önfeledten játszanak boldogan, mosolyogva. Arcukon jókedv tükröződik és az aranyosság, mitől az ember már elolvad. Akane, ki szinte egy velünk egyidős anyánk helyett anyánk volt és bármikor lehetett rá számítani. Mindenki hozzá fordult, ha valami baj érte. Yuu-chan, a lobbanékony természetével. Sose félt megmondani azt a tényt, amit igaznak vélt és ki is állni mellette. És Mika... ki a szíve mélyéről imádta a mi kis nem hétköznapi családunkat és az életét is feláldozta volna érte ha kell. Végül... úgy is tett.
- Sajnálom, de ti nem vagytok a családom. - mondtam meg szemükbe - A nővérem az, ki miatt úgy érzitek, kedvesen kell velem bánnatok. Ugyan rokonok vagyunk, de... - gondolkodtam el mélyen, de végül vettem egy nagy levegőt - így, ahogy megismertelek titeket fél éve... én nem szeretem ezt az életet. Magányos vagyok.
- De hisz... itt vagyok én. - tárta szét karjait Emiko.
- Emiko, értsd meg. Én csak boldog szeretnék lenni a családommal... ami nem itt van. - ezzel témát lezártam. Ruháimat felvettem karjaimba és az öltözőbe sétáltam. Ott felvettem a sötét harisnyát, a türkizes fél-szoknyás ruhát a kardigánnal és egy drága csizmát. Hajamba két csattot tűztem. Végül kiléptem a kis helyiségből és az egyhangú angyalok elé álltam: - Köszönök mindent. - hajoltam meg egy hálás mosollyal. A többiek nem szóltam semmit, szóval elindultam utamra.
