bodzaszörp

Szeretet, szobanövények és szomorúság

Sokáig azok közé tartoztam, akik nem tudnak növényeket életben tartani.

Aztán a tizenhatodik szülinapomkor átjött egy barátnőm. Jégkrémet ettünk, kimásztunk a tetőnkre, sokat nevettünk és kaptam tőle egy kis korallvirágot. Az a fajta volt amit rögtön át kellett ültetni, olyan kis cserépben volt.

Szóval átültettem. Egyszer, kétszer sokszor. Anno a szüleim éppen nagy felújításban közepén voltak, sokat jártunk az ikeába, én pedig sokat szemeztem az ottani gizgazokkal, míg végül vettünk egy párat.

Eleinte csak menő dekoráció volt, aztán jött az első vírushullám meg miegymás, és otthon ragadtam. Évek óta nem voltam itthon annyit, mint akkor, és ez ezek után sem változott. Szóval az egyik unalmas tanítási napon, amikor a negyedik órát hallgattam végig az asztalomnál ülve, addig szemeztem a párkányon lévő növényeimmel, míg végül elneveztem őket. Ott volt Pablo, Juci, Babe és David.

Aztán nem sokkal később elkezdtem avokádót csíráztatni a nagy ráérésemben. Majd kaptam egy begóniát a névnapomra, mert hallotta a rokonság, hogy mostanság micsoda kertész vagyok.

Ősszel anyával újra az ikeában kötöttünk ki. Ezúttal, és innentől kezdve ketten. Neki citromfát vettünk, nekem pálmát. Kezdett feltűnni mennyi helyet foglalnak a növények a szobámban, de még nem volt vészes a helyzet.

Csak egy idő után elkezdtek nőni. Egyre nagyobb cserepekbe ültettem őket, egyre kevesebb helyem maradt. Főleg, hogy növényimádó barátaim, illetve családtagjaim az új hobbimról tusomást szerezve minden adandó alkalommal zöldet ajándékoztak nekem.

Amivel nem volt semmi baj, szerettem őket locsolgatni, időnként átültetni, metszeni. Sőt, olyannyira élveztem, hogy elkezdtem apának segíteni a kertben. Vettünk levendulát, árvácskát, sőt papámmal még egy Jukka pálmát is lenyúltak a lépcsőházból. Én pedig földeskedtem velük. Jó is volt.

Nyáron anyának is segítettem, közös erővel átemeltük a szobafenyőjét egy nagyobb ládába és mindenféle beazonosíthatlan és kipusztíthatatlan virág nélküli dolgot szaporítottunk.

A legutolsó növényemet az egyik barátnőmtől kaptam, még tavasszal. Itt aludt nálunk, browniet sütöttünk, meg adott szakértői véleményt a "kertem" állapotáról. Ő jobban ért hozzá, dísznövénykertész szeretne lenni.

Mikor régebben kérdezgettek, hogy mi leszek ha nagy leszek én is mindig azt mondtam, hogy kertész.
Aztán egy ideig azt, hogy építész. Most pedig már nem mondok semmit, csak hogy milyen szakot választok az egyetemen. Nemzetközi gazdálkodás. Sok okos gyerek, sok ponttal, ahogy a matektanárom mondta.

Ma ismét át kellett ültetnem két virágomat. Sokáig halogattam, mert a kedvenc sorozatom épp véget ért, és kellett egy kis idő, hogy sírjak, de végülis így este 10 körül rászántam magam és kiültem a teraszra földezni.

Anya nem szereti, hogyha a térkövön földezek, de ilyen sötétben nem volt más választásom. Ültem a hideg kövön, nagy idillben, csak én és a virágaim, és gondolkoztam. Ahogy ránéztem a hatalmasra nőtt korallvirágra, ami az egészet elindította sok minden eszembe jutott. A szüleim által túllocsolt vagy épp koszárított példányok, az egyetem...

Ki fogja majd életben tartani a növényeim, ha én elmegyek?

20210917
- szeretném, ha nem
kötődnék ennyire a dolgokhoz