bodzaszörp

alexa play suburbia by troye sivan

Fekszünk az utcánk poros betonján, az augusztus végén már lehullott levelek között, a vörösbortól kicsit jobb hangulatban, mint azt illene, hisz búcsúzunk, az utolsó nyarunk volt ez, mikor még te is itt vagy.

Tiszta az ég, hulló csillagokat keresünk, de túl erős az utcai lámpa, de mi akkor is bámuljuk az eget mindhiába. Azt mondod hiányozni fog ez, de nem tudom pontosan mire gondolsz.

Telik az idő, te már egyetemen vagy én meg még mindig itt tartok, rovom a köröket az utcákon, lejárok (az egyébként elkerített) kosárpályára, reggelente beszélgetek a buszmegállóban, ha van ismerős, de hát mindig van ismerős. Csak ismerős van.

Sétálgatok az egyforma házak között, kikészít ez az uniformitás, a tökéletes kertek, az utcákon parkoló autók tömkelege. Megsimogatom a szomszéd kutyáját, beszédbe elegyedek a három házzal arrébb lakó anyukával, kinek a fia egyetemen, férje külföldön, egyedül a kutya van egész közel, a póráz végén.

Belépek az egység kapunkon az egység házunkba, ami az egység alaprajz szerint egységesen lett felépítve, hogy a környék egységesen jól mutasson. Nesze, itt ez az egység, éld le egységes életed egészséggel.

A fürdőszoba ablakon beszűrődik néha a mögöttünk lakó család veszekedése hétvégente, míg hétköznaponként a közvetlen szomszéd kiabál reggelente a gyerekekkel.

Esténként kisétálok az utca végére, ki a mező közepére és távolból nézem ahogy lemegy a nap a város felett. Megnyugtató, hisz ugyanazt látom minden egyes nap. Egységes az élmény.

Néha a közeli játszótéren töltjük a barátaimmal az időt, kezünkben üdítő a kisboltból, cipőnkkel a korhadó padot tapossuk. Gyerekek sehol, illetve csak elvétve, a bokor mellett üres üvegek hevernek szanaszét.

Lassan egy év, hogy te ide már csak hazajársz, kevesebb mint egy hónap és én már csak haza se fogok. Lakótelepre költözünk, kisebb lakásba, kert nélkül, sok ember közé, oda ahol nincsen csend.

Más szemmel nézek a maradék itt töltött időmre. Nagyra nyitom az ablakot, kint ücsörgök a teraszon, nem zavar az eső, a rossz idő, a szomszédság, az amerikai minta alapján másolt egységes kertvárosiasság.

Nem zavarnak az egyforma napok, fel a buszra reggel fél nyolckor, át a város másik végébe, haza a busszal, tanulj, egyél, sportolj, aludj. Megnyugtat az egység.

Május eleje van, hazafelé tartok az érettségik után, összefutunk a buszon. Hétvegére jössz haza, kérdezed hogy ment, csak mondom hogy jól, de még nem fogom fel, mert vége és lehet valakivel ez volt a soha viszont nem látásra pillanata, én pedig nem tehetek mást, csak hagyom, hogy elmúljon minden, amit eddig a valóságomnak tartottam.

Mesélsz, hogy milyen Pest, lelkesedsz, hogy mennyi lehetőség, de a történetedben ott van a keserűség, nem találsz igazi barátokat, idegenek vesznek körül, sőt - hangsúlyozod ki a lényeget - minden nap különböző idegenek. Sehol semmi ismerős. Hol az egység?

Az új lakásunk alaprajzát nézegetem. Egy cipősdoboznyi élet. A szomszédé is ilyen. Talán az egész házban mindenkié ugyanilyen, tömeggyártott sablon. Megvan benne az egység. A háztömb is épphogy nem a legutolsó, közel a domb oldal, ha rámtörne az elkerülhetetlen menekülhetnék.

Csak aztán itt ülök, apa apró belvárosi lakásának az ablakában, lógatom a lábam három emelet magasból, és nem tudom kiverni a fejemből az én gyerekes, külvárosi szomorúságom.

Mert utálom, mert egyforma, de szeretem mert biztonságos. Otthonom, jobban mint bármi más, de ha rá gondolok elkap az érzés, hogy lemaradok mindenről, és nem marad nekem más, mint a kihalt utcán pattogó kosárlabdám visszhangja a fejemben. De hol pattogjon a labda, a belvárosi macskaköveken?

20220509
- ezer meg egy tinifilm
szól erről az érzésről sokkal kifejezőbben, tudom