bodzaszörp

Affection

Nem vagyok a nagy gesztusok embere. Nem tudok mit kezdeni a szerelmes levelekkel, a versekkel, az ajándékokkal, az indokolatlanul teátrális megnyilvánulásokkal.

És mégis, élek-halok azokért a pillanatokért, mikor egy-egy apró mozzanatból is érzem, hogy szeretnek. A tökéletlen, mindennapi helyzetekért, mikor kicsit hagyjuk, hogy sebezhetőek legyünk.

Ahogy felcsillan a legjobb barátom szeme, mikor távolról meglátjuk egymást a szokásos találkozó helyünkön.
Mikor vadul integetünk egymásnak az aula két legtávolabbi pontjából, mintha senki más nem lenne.
A csendes első órák, mikor a padtársam még álmosan a vállamra hajtja a fejét.
A véletlen szemkontaktusok, amiket félénk mosoly követ, aztán zavartan elkapjuk a fejünket.
A soha véget nem érő játék, mikor hiába alig férünk el egymástól, egyikünk sem húzza el a könyökét a másik mellől, mert hiába sose vallanánk be, jó érzés a másik közelsége.
Az óvatosság, amivel az osztálytársam körberajzolja a pólóm ujján a margarétákat.
A véletlenül szerzett ismeretségek, mikor egy elejtett mondatból szoros kapcsolatok születnek.
Az a tudattalan mozdulat, amivel a gyerekkori barátom átöleli a vállam, mikor leülünk egymás mellé.
A késő esték, mikor egy innen-onnan jött társaság összecsiszolódik.
Azok a pillanatok, mikor az évfolyamtársaim emlékeznek mit meséltem pár hete, mikor maguktól érdeklődik felőlem.
Egy halkan elmormolt jó látni téged, egy némán elsuttogott hiányoztál.
Ahogy hetek alatt csökken köztünk a távolság, miközben egyre jobb lesz a kapcsolatunk.
Lopott pillantások, véletlen érintések, apró mosolyok, egy-egy elejtett hogy vagy, kint megvárlak, várj segítek, és a ki nem mondott szeretlek.

Ezért nem hiszek a csokor rózsában, a barátok közti szabálykövető ajándékozásban, és az unalomig ismételt frázisokban.

Abban hiszek, hogy a szeretet mindenhol és mindenben ott van, de a legőszintébb ott, ahol természetesen, szinte észrevétlen jelenik meg.

20220406
- sometimes i let myself be soft too