Ellentét (Levi x OC, Eren x OC)

A múltunk összeköt minket

[Katerina]

El sem hiszem, hogy megtettem. Eljöttem, és most itt állok egyenruhában, kihúzott háttal, összezárt lábbal és szívemre emelt kézzel a leendő kadétok között.

Szemrebbenés nélkül hallgatom Shardys parancsnok papolását egészen addig, ameddig a következőt ki nem jelentette.

– Azonban az idén nem csak én fogom a szart is kiverni belőletek, hanem ennek a tábornak két másik oktatója is lesz.

Erwin és Levi sétált fel a parancsnok mellé.

– Mivel a falakon kívül nyomósan megcsappant a titánok száma, ezért az idei tábor nem a titánok ellen fog felkészíteni benneteket, hanem az ellenséges felderítő hajók likvidálására – mondta beszédét a felderítők parancsnoka.

Igaz, hogy Erwin beszédére összpontosítottam, viszont közben végig Levi hadnagyot bámultam, aki szintén szúrós szemekkel nézett rám. Úgy, mint aki már a tábor első napján páros lábbal akarna kirúgni.

A beszéd után el is kezdtük az első megmérettetést, az egyensúlyozást. Ennek történését Shardys vezényelte. Levi és Erwin az egyik faház előtt teáztak és tanácskoztak. A tőlük legmesszebbi sorba igyekeztem beállni, de még így is néha megéreztem magamon Levi rideg tekintetét.

Ahogy sorra kerültem, gyorsan bele bújtam a felszerelésbe és az instrukciók alapján elkezdtem egyensúlyozni a levegőben. Shardys csak intett egyet, miközben a többi újoncot szidta. Ezzel tudomásomra adva, hogy jól csinálom, amit csinálok. Azonban amikor engedtem le magam, megszaladt a kezemben a zsinór és végig sértette a kézfejem. Azonnal Erwinék felé néztem remélve, hogy nem vették észre a szerencsétlenkedésem. Főleg Levi miatt aggódtam. Ahogy ismerem évekig hajtogatná, hogy mennyire haszontalan és nem katonának való vagyok.

A kiképzés után nem járt vacsora, ugyanis Shardys 'gyerekjáték'-nak titulálta a mai feladatot. Ebből kifolyólag már csak egy dolgunk volt hátra, a beköltözés.

Három másik lánnyal kerültem egy kis faházba. Mindannyiuk fiatalabbnak tűnt nálam főleg az egyik örökvidám vöröske, akit már látásból ismertem a kórházból. Nem sok idő kellett hozzá és meg is szólított.

– Szia! Láttalak nagyon ügyes voltál a mai próbán! Egy kórházban dolgoztunk, nem tudom emlékszel e rám. Egyébként Rory Rodriguez-nek hívnak. Örvendek a találkozásnak – mondta széles mosollyal az arcán.

Hát ki ne emlékezne a minden lében kanál nővérkére. A kórházban mindig tele volt energiával, ez itt se volt másképp.

– Igen, emlékszem. Katarina Felodov vagyok – mondtam szárazan, közben kezemet a hátam mögé emeltem, hogy a sérülésem ne legyen látható. Bár ez a kis vörös kíváncsiságát csak még jobban felkeltette.

– Mit dugdosol a hátad mögött? – vonta össze vékony szemöldökeit.

– Igazából semmiség, csak horzsolás.

– Hadd kössem be neked! Pikk pakk meg is lesz – fontoskodott, majd addig erősködött, hogy hagytam neki.

Lassan és óvatosan elkezdte bekötni a kezem, közben mesélni kezdett.

– A fiam kiskora óta katona szeretne lenni. Nagyon felnéz a felderítőkre, főleg Levi hadnagyra. Állandóan arról beszél, milyen megtiszteltetés lenne az ő osztagában harcolni. Az elején nem támogattam, de úgy érzem megérett rá. Miatta jelentkeztem a táborba, hogy mellette tudjak lenni, ha beteljesedik az álma – mondta elszántan, mosollyal az arcán.

Nem tudtam elképzelni, hogy lehet valaki ennyire oda a hadnagyért. Igaz, a legerősebbikek egyike, de egyben nagyon bunkó és érzéketlen tud lenni. Merengésemben észre sem vettem, hogy szólnak hozzám.