Ellentét (Levi x OC, Eren x OC)

Emlék

[Nina]

– K–ki vagy? – Ennyit bírtam kinyögni.

– Az most nem fontos – felelt ridegen – a kérdés az, hogy te ki vagy.

– Én...nem tudom – mondtam remegő hangon.

– Mi az, hogy nem tudod?

– Nem tudom... – néztem rá könnyes szemekkel. Elkezdtem komolyan kétségbe esni.

– Mesés. Akkor gondolom azt sem tudod, hogy hol vagyunk – mondta kissé idegesen.

Alig láthatóan megráztam a fejem. Csak meredtem magam elé, és itt esett le, hogy valószínűleg:

– Elvesztettem az emlékeim – szóltam kétségbeeséstől elszorult torokkal.

[Eren]

Elvesztette az emlékeit? Nem úgy nézett ki, mint aki viccel, sőt a sírás kerülgette.

– Jól van próbálj meg lenyugodni – mondtam kicsit ingerültebben a kelleténél. Most mégis mihez kezdünk? Nem tudtam sokáig gondolkodni, ugyanis közeledő lépteket hallottam.

– Indulunk – mondtam. A lány csak megszeppenten nézett rám.

– Nem hiszem, hogy képes vagyok lábra állni... – szólt lesújtott fejjel.

– Az ég szerelmére! – sóhajtottam majd a karjaim közé kaptam és elindultam vele az eddig biztonságot nyújtó sikátorból.

[Nina]

Nagyjából negyedóra sétálás után eljutottunk egy újabb búvóhelyhez. Viszont egy valamit nem értettem.

– Miért bujkálunk?

– Nem vagyok túl kedvelt személy errefelé – felelte.

– Oh, értem.

Vajon mit tett? Na mindegy is. Nem akartam nagyon faggatózni, mert idegesnek tűnt. Viszont két dologra muszáj volt választ kapnom.

– Miért mentettél meg?

– Talán nem örülsz neki? Vigyelek vissza a romok alá?

Csak hallgattam. Kicsit rosszul érintett a válasz. Pár perc hallgatás után viszont minden bátorságomat összeszedve újra megszólaltam.

– Kérlek áruld el a neved! – A hangom kissé megremegett.

– Miért fontos ez?

– Hát, megmentettél. Szeretném tudni, hogy kinek köszönhetem az életem.
Nagyot sóhajtott, majd megkaptam a választ.

– Eren Jaeger.

– Nos, köszönöm Eren.

Nem tudom, hogy csak beképzeltem-e, de mintha egy halvány mosolyt láttam volna az említett szájzugában. Pár perces hallgatás után ismét megszólalt.

– Későre jár. Aludj! – szólt ellentmondást nem tűrő hangon.

– O–oké... – mondtam bizonytalanul.

– Nem kell aggódnod, én majd figyelek.

Ezután a kijelentése után kicsit nyugodtabban tettem le a fejem a betonra, és a mai nap után könnyen el is nyomott az álom.

[Katerina]

Már magasan volt a Hold és a csillagok. A fedélzeten majdnem mindenki aludt. Messze jártunk Marley–tól, viszont egy percig sem tudtam lehunyni szemeim a fejemben lévő káosztól. Kérdéseimet megválaszoltam magamnak, és hamar összeraktam a történteket. Paradis népe eljött, és leigázott minket. Azokkal töltöm egy hajón az éjszakát, akik ezt a borzalmat művelték városommal. Legszívesebben tomboltam volna, de nem tehettem. Számukra én vagyok az ellenség. De mit tettem? Mit tettem, amiért ezt kell elszenvednem? Többé nem mehetek haza, és ölelhetem magamhoz lányom.