Ellentét (Levi x OC, Eren x OC)

Magyarázat

[Eren]

Ledermedtem. Hallotta a beszélgetést? Képtelen voltam rá emelni tekintetem. A falra meredtem és hallgattam halk szipogását.

– Mennyit hallottál? – kérdeztem még mindig a falat bámulva.

– Az egészet... – nézett rám
remegve.

Most mégis mit kéne tennem? Túl sokat tud, nem hagyhatom itt.

– Ki vagy te? – kérdezte.

– Nem tartozom magyarázattal.

Hangos sírásban tört ki, én pedig elveszítettem a fejem.

– Mégis mit vártál? Két nap ismeretség után majd mindent elmondok és vakon megbízom benned?! – ordítottam.

Ijedten nézett rám. Egy szó nélkül feltápászkodott, de hamar vissza is esett a földre. Képtelen elmenni ilyen állapotban.

– Akkor mégis miért vagyok itt? – mondja szipogva. Miért nem hagytál meghalni?

Nem tudtam mit felelni. Anyámat láttam benne. Valóban ez az egyetlen okom arra, hogy életben hagyjam. Nagy levegőt vettem, és miután sikerült lenyugodnom válaszoltam:

– Ha megnyugszol megmagyarázom ezt az egészet.

Abbahagyta a sírást majd félve, mégis elszántan nézett rám.

– Hallgatlak.

[Katerina]

Jó ideje róttuk a hosszabbnál hosszabb folyosókat. Már azt hittem eltévedtünk, amikor hirtelen megállt egy hatalmas faragott ajtó előtt. Egy másodperc sem kellett ahhoz, hogy rájöjjek megérkeztünk a parancsnok irodájához. A szemüveges nem mondott semmit, csak biccentett a szoba irányába. Remegő kezemet felemeltem egy kopogáshoz. Mielőtt megérinthettem volna a hatalmas ajtót, az kinyílt előttem.

A következő pillanatban Erwinnel találtam magam szemben. Zavaromban hátrébb léptem egy lépést. Ezt követően csak bámultam magam elé, és vártam a folytatást.

– Pont most akartam a keresésetekre indulni – mondta a szőke. Gondolom eltévedtetek – nézett gyanakvóan a szemüveges nőre.

– Miért nézel így rám? Szeretnéd, ha kettesben hagynálak benneteket? – mondta szórakozottan, majd intett egyet és eltűnt a folyosó végén.

– Elnézést kérek Hanji miatt – fordult felém. Kicsit hóbortos, de ettől függetlenül kiváló osztagvezető.

Nem tudtam mit reagálni, ezért csak egy halvány mosolyt erőltettem arcomra.

– Nos, folytassuk a beszélgetést odabent – mondta, majd betessékelt az ajtón.

– Foglalj helyet – mutatott az asztal előtti székre.

Ha eddig nem is, most torkomban éreztem szívem dobogását. Szorongásom ellenére próbáltam találgatni, hogy vajon mit fog mondani. Azonban minden gondolatmenetem ugyanott ért véget. Kínzás mellett kifaggatnak, majd hidegvérrel kivégeznek. Ugyanúgy, ahogy azt az egész városommal tették.

– Bizonyára tisztában vagy a jelenlegi helyzeteddel – mondta komolyan, sajnálattal a hangjában.

Bólintottam egy aprót, közben ügyeltem arra, nehogy szemkontaktusba kerüljek.

– Nos... Azt merem feltételezni, hogy átlagos polgár életet éltél Liberio-ban. Természetesen ezt nem vehetjük biztosra. Orvosi pályafutásodat folytathatod egy katonai kórházban, ahol folyamatos megfigyelés alatt tudunk tartani.