Ellentét (Levi x OC, Eren x OC)

Ellenségből szövetséges

[Katerina]

Tátott szájjal bámultam végig a hatalmas falakon és az épületeken. Teljesen megfeledkeztem magamról és arról a tényről, hogy első számú ellenségnek számítok a szigeten. Ahogy közeledtünk a talajhoz, torkomban egyre nagyobb lett a gombóc. A földet érés pillanatában azonnal megragadott két katona, és lehurcoltak a hajóról. Nem volt erőm ellenállni.

Elvezettek egészen egy börtönig, ahol be is dugtak az egyik cellába. Szó nélkül otthagytak. Földre rogytam, és csak néztem magam elé. Féltem a folytatástól, hogy mi lesz ez után. Rács mögött töltöm le a hátralévő életem vagy kivégeznek? Esetleg információkat próbálnak majd kicsalni belőlem kínzással? Éles kiabálás és gyerek sírás zökkentett ki a gondolkodásból.

Felpattantam és a rácshoz siettem. Azt a kislányt hurcolták be, aki feljutott a hajóra és meglőtte azt a furcsa alakot. Erősen kapálódzott, ahogy próbált kiszabadulni a katona szorításából. Tudta, hogy nincs esélye, de az utolsó pillanatig küzdött. Mintha csak a lányomat látnám.

[Falco]

Követem a léghajót, mintha utol tudnám érni. Magamat hibáztatom azért, ami történt. Nem kellett volna hagynom, hogy felmenjen a hajóra. De mit tehettem volna? Erőtlen vagyok vele szemben. Olyan meggondolatlanul cselekszik. El se merem képzelni, hogy mit művelhetnek vele a hajón. Lehet már meg is...

– Gabi!! – kiabáltam a levegőbe, de egyértelműen nem érkezett rá válasz.

Ekkor észrevettem, hogy valami – inkább valaki – leesett a hajóról. Egyből a legrosszabbra gondoltam.

– Gabi... – suttogtam összeszűkült torokkal, és egyből a zuhanó test irányába kezdtem szaladni. Messze volt. A város túlsó oldalán ért földet. Utam közben számtalan hulla mellett haladtam el, és csak reméltem, hogy Gabira nem így találok rá.

Amikor a becsapódás helyszínére értem, azonnal elkezdtem a leeső személy után kutatni. Egy egész napon át járkáltam a romos utcákon eredménytelenül. Már kelt fel a nap, amikor egy beszélgetésre lettem figyelmes. Elindultam a hang irányába. Nem akartam elhinni, hogy kit látnak szemeim.

[Eren]

Nina lehajtott fejjel ül az egyik sarokban. Nem tudom mit mondhatnék neki. Elvesztette az otthonát, az emlékeit, gyakorlatilag az egész életét. Fura ebbe belegondolni, de jelenleg én vagyok az egyetlen, akit ismer. Miközben folytattam a valaha volt legfurább beszélgetést saját magammal, léptek zaját hallottam meg. Mielőtt bármit is tudtam volna reagálni, megláttam a zaj okozóját. Egy olyan személyt, akire a legkevésbé számítottam, Falcot. Amint meglátott hangos üvöltésbe kezdett és nekem rontott. Mielőtt meg tudott volna ütni, a felsője nyakánál fogva a magasba emeltem, de még így sem hagyta abba az őrjöngést. Rúgott, ütött, harapott és közben mindenfélének elhordott.

– Hogy tehette ezt?! Azt hittem bízhatunk egymásban! Ön csak kihasznált!

Befogtam a száját és elvittem a sikátor másik felébe. Még itt sem akart nyugton maradni, ezért két pofonnal elhallgattattam.

– Befognád végre kölyök?!

Már nem mert többet szólni. Félve nézett fel rám, de láttam a szemében a féktelen dühöt.

– Idefigyelj. Láttad azt a lányt ott igaz? Nem tudhat meg semmit. Most szépen lenyugszol, és kompromisszumot kötünk. A barna hajú kislány a barátod igaz?

Megcsillant a szeme.

– Gabi él? – kérdezte remegő hangon.

– Igen él. A Paradisra tartó léghajón utazik vissza a szigetre. Sőt valószínűleg már oda is ért. Ha tartod a szád segítek eljutni a szigetre, de cserébe nekünk dolgozol. Ha tovább parádézol itt helyben megöllek. Világos?

Félve rám nézett majd lassan bólintott.

– Helyes. Akkor most visszamegyünk Ninához és itt maradsz velünk ameddig azt nem mondom, hogy elmehetsz.

[Katerina]

Már akár három óra is eltelhetett, amióta a katonák elmentek, de a lány még mindig rázta a rácsot, és a szabadságát követelte.

– Sose adod fel, igaz? – szakítottam meg a kiabálásban.

Válasz helyett csak egy morcos pillantást vetett rám, majd folytatta a rácsok rángatását.

– Hogy hívnak? – szólaltam meg kis idő múlva.

– Gabi – mondta, miközben a karján lévő szalagot igazgatta.

A hajón nem tudtam jól megfigyelni, de most tisztán láttam, hogy a harcosok szalagja van a rajta.

– Harcos vagy, igaz?

– Igen. És ön kicsoda? – kérdezte bátran, fejét oldalra biccentve.

– Katerina Felodov vagyok, orvos.

– Akkor magát miért dugták ide? – csodálkozott.

– Marley vagyok. Liberio-ból hoztak ide. A robbanás után találkoztam pár ellenséges katonával.

– Az nem egy egyszerű robbanás volt! A Kolosszális óriás művelte azt a borzalmat – hadarta. De mi okuk volt magukkal hozni?

– Orvosra volt szükségük. Felajánlottam, hogy segítek, ha megkeresik a lányom. Természetesen ez nem történt meg – csuklott el a hangom.

– Lányod? – csodálkozott.

– Igen. Nagyon fiatal voltam, amikor világra hoztam. 17 éven át ő volt a családom – mondtam könnyes szemekkel.

– Életben van! Biztos túlélte ezt a borzalmat, ahogy az anyja is! – biztatott.

Válasz helyett csak rámosolyogtam, és próbáltam minden erőmmel hinni szavainak.

– És te hogyan jutottál fel a hajóra?

– Nem bírtam elviselni, hogy hullanak mellettem a bajtársaim. Követni kezdtem a léghajót egy barátommal, Falcoval. Az egyik ellenséges katona felszerelésével jutottam fel a hajóra. Falco vissza akart tartani a bosszúvágyamtól, de nem hallgattam rá. A hajóra felérve elborult az agyam, amikor megláttam a sok éljenző katonát. Főleg akkor, amikor megláttam Eren Jaegert felkapaszkodni a hajóra. Gondolkodás nélkül lőttem.

– Eren Jaeger?

– Hát nem tudod?! – háborodott fel. Ő ennek az egésznek az okozója!!

Gabi dühkitörését kulcsok csörgése szakította félbe. A következő pillanatban két katona jött be, és álltak meg a cellámmal szemben. Az egyik a barna hajú szemüveges nő volt. Rám vigyorgott, majd kinyitotta a cellám ajtaját.

– A parancsnok beszélni szeretne veled. Mostantól szabad vagy – hadarja.

Nem kissé lepődtem meg, majd bólintottam egy aprót zavaromban. Gabi a rácsoknak nyomta fejét, és nézte mi történik.

– Kiviszlek innen – súgtam neki, majd tovább követtem a szemüveges nőt, ki a börtönből.

[Nina]

Semmit sem értettem abból, ami az elmúlt tíz percben történt. Ide állított egy kisfiú és rá támadt Erenre. Aztán csak úgy elmentek. Ordibálást hallottam aztán két csattanást. Onnantól pedig teljes csend. Hallani akarom miről beszélnek. Még mindig képtelen voltam lábra állni, de lassacskán elkúsztam a sarokig, és így tudtam hallgatózni.

– És mégis hogyan akar a szigetre jutni? Maga az első számú ellenség itt.

– Azt hiszed nem tudom? Szükségem lesz a segítségedre.

– És a lány tudja, hogy ki maga?

– Nem. Elveszítette az emlékeit.

– Akkor hogyan akarja elmagyarázni neki ezt az egészet?

– Kussolj már! Nem tudom! Valószínűleg itt hagyjuk.

Itt akarnak hagyni? Milyen sziget? Ki ez a kisfiú? Mi ez az egész? Túl sok megválaszolatlan kérdés kavargott a fejemben. Nem bírtam tovább csendben maradni. Nem gondolva a következményekre megszólaltam:

–Ki a franc vagy te? – fordultam Eren felé könnyes szemekkel.