Ketten egyedül (BNHA ff.)

*Negyedik fejezet*

A fiú a kórházi ágyában feküdt, dermedten bámult maga elé, a behúzott függönyöknek hála pedig nem bántotta szemét a fény.

Az elmúlt idő folyamán háromszor söpört végig rajta a pánik, ami nem kevésbé rémítette meg őt és a körülötte lévőket. Az elsőnél fogalma sem volt mi történik, a hős csak véletlenül megérintette a tarkóját, hirtelen pedig minden sötét lett körülötte. A második váratlanul érte, az ebédjét ette, amikor teste összerándult, a kanál kiesett a kezéből és alig bírta szabályozni lélegzetvételeit. A harmadikból pedig most ébredt fel.

Még enyhén zilált, miközben próbált felülni egy pohár vízért. Talán ez volt az első önálló cselekedete, amióta behozták.

-Látom felébredtél - lépett be a tegnapi hősök egyike az ajtón, mire a fiú kiejtette kezéből a poharat és mozdulatlanná dermedt.

Ha a tegnapi nem történt volna meg, a fiú most nagy valószínűséggel autógrammot kérne a hőstől és még a nevét és a hőstettei számát is gond nélkül felsorolná. Azonban az egy nappal korábbi események nagyon is valósak voltak, és olyan dolgokat váltottak ki ebből a hajdanán élénk fiúból, amit az őt ismerők soha el sem tudtak volna képzelni.

Mert Midoriya Izuku annyiszor állt fel ahányszor ellökték. Annak nyújtott segítséget, aki kérte, nem utasított vissza senkit. Hős akart lenni, aki mindig mosolyog, ha megment valakit. Olyan akart lenni, mint All Might, de jelen helyzetben az is kérdéses volt, fog-e még valaha mosolyogni.

Az ajtón belépő férfiban nem egy hőst látott, hanem az ellenségét. Tegnap ő idézte elő a pánikrohamát, szerinte az elsőt, mivel a kegyetlen akció utániról fogalma sem volt. A fiú jelenlegi állapotában ösztönlényként viselkedett, így csak természetes, hogy nem akarta a közelében tudni, ha még egyszer azt a szörnyűséget kell miatta átélnie. Nem gondolkodott, sőt ezek a gondolatok sem futottak át az agyán. Esztelenül rettegett mindentől, ami csak árthatott neki vagy legalábbis azt gondolta róla, hogy számára veszélyes. Habár tartott a férfitól, még jobban félt, ha egy centit is moccan, ha akár csak elhúzódik, azzal még többet árt. Ezért arcmimikája és gesztusai semmit nem árultak el, semmi jelét nem adta félelmének vagy undorának. Talán így nem fogja bántani.

Kezeit visszaejtette maga mellé és semleges tekintettel követte végig a férfi mozdulatait, ahogyan az üvegszilánkok egy részét szedi össze. Szerette volna, ha az édesanyja jön be, ő mindig megsimogatja és szeretetteljesen néz rá. Tőle nem félt.

-Ki tette ezt veled? - kérdezte már sokadszorra hős, azt gondolva mivel ő mentette meg, talán majd válaszol, de mint korábban, úgy most is csalódnia kellett.

A zöld fürtös nem felelt, csak meredt maga elé, és habár alig észrevehetően, de keze az általánosnál még erősebb remegésbe kezdett a kérdés hallatán. A nap minden órájában csak ezen járt az esze, nem tudott megfeledkezni róla, mégis képtelen volt hangosan kimondani. Már a gondolat is felzaklatta.

~Midoriya egyszer sem válaszolt sem a hősök, sem pedig a rendőrök kérdéseire. Az egyetlen, akihez a kórházban hozzászólt az édesanyja volt, azonban neki sem mert beszélni a történtekről.