Ketten egyedül (BNHA ff.)

*Hatodik fejezet*

-Ne csinálj még egyszer ilyet - kérte most már sokkal higgadtabban Midoriya. - Megijesztettél.

-Sajnálom - motyogta kicsit zavarodottan Bakougo és kezeit finoman fonta a reszkető fiú köré, aki alig észrevehetően, de aprón remegett.

Kacchan félve rimánkodott mindenhez, ami csak él és mozog, hogy ne kövessenek el ekkora galádságot a világ legcsodálatosabb lényével szemben. A karjaiban tartott, reszkető, ijedt fiúra nem volt az angyalnál találóbb kifejezés. Ő maga volt a mennyek megtestesülése a földön, ne taszítsák hát a pokolba, hanem óvják, vigyázzák őt, mintha a legbecsesebb kincsük lenne.

Mert ő elhatározta, hogy így fog vigyázni erre a csodára. Így fog minden egyes alkalommal hozzáérni, hozzászólni, számára mindig ő lesz az első. Ha a mennyek nem védik meg, akkor ő lesz az a személy, aki mindenét neki ajánlja fel, aki mindenével csak őt fogja szeretni.

-Kacchan - suttogta álomittasan a kis Deku, mire a szőke ajkaira egy kellemes mosoly kúszott. Aranyos volt, kibaszottul aranyos.

-Aludj csak - engedte el és nyakig felhúzta a mereven fekvő fiúra a takarót. Így olyan nyugodtnak festett, mintha a történtek sose okoztak volna neki fájdalmat.

Így érezte Midoriya is. Amikor aludt semmi zavaró tényező nem háborgatta, nem félt semmitől, nem gondolt semmire. Üres volt, ami mindig jót tett, a zavaros és lelkileg megterhelő napok után. Ilyenkor úgy érezte révbe ért a hajója, ami egész nap a nyílt tengeren hánykolódott. Biztonságba.

-Ha szeretnél aludhatsz itt - ajánlotta Inko, amikor Katsuki csendesen csukta be maga mögött a szoba ajtaját.

-Szabad? - lepődött meg az ajánlatra a fiú, de nem bizonytalanodott el. Örömmel maradt estére is a zöld fürtös mellett, főképp, ha ez azt jelentette, hogy végig bámulhatja, amíg alszik.

-Persze. Felhívom anyukádat - mosolygott boldogan Inko, és már szaladt is elintézni a dolgokat, de még a nappali ajtajából egy szóra visszafordult. - Köszönöm, hogy te is itt vagy neki.

-Az a fontos, hogy jól legyen - hárította a nincs mit választ. Nem érezte úgy, hogy bárkinek hálásnak kell lennie, azért mert szereti ezt a fiút és ezért mindenre képes lenne. Neki csak ne hálálkodjon senki.

Bakugounak ezek után csendben megágyaztak egy vendég futonnal Izuku mellett és az este további része eseménytelenül telt. Határozott megnyugvással töltötte el a szőkét, hogy este egyszer sem riadt fel a mellette alvó fiú, így nagy valószínűséggel nem kísértik rémálmok és nem kell félnie a kimerültségtől sem. Legalább ennyivel könnyítettek szegény sorsán.

~Másnap reggel Izukuval madarat lehetett volna fogatni, annyira megörült Kacchannak. Hosszú ideje akkor mosolygott először.