Ketten egyedül (BNHA ff.)

*Hetedik fejezet*

-Deku, lélegezz nagyokat! - pattant a fiú mellé egy pillanat alatt, hogy minél hamarabb lenyugtassa. Kezeit arcára vezette és fókuszát próbálta magára vonni. - Nem vagy elveszve, itt vagyok, jó? Fogom a kezed, hallod? Lélegezz nagyokat és ne félj - csitítgatta, habár maga sem értette, honnan jött elő ez az anyai ösztön, de most különösebben nem is izgatta. Ha ettől Deku megnyugszik, akkor csak jó.

-Ne - nyögte felzokogva Midoriya és szemeiből ömlöttek a könnyek, amelyek végigszántva szeplős arcán tűntek el Bakugou érdes tenyerei közt. - Ne.

-Mit ne? - vonta ölelésébe, hátha azzal több sikerrel jár, ezúttal pedig szerencséje volt. - Úgy van, lélegezz mélyeket. Nem fog senki bántani, amíg itt vagyok, megnyugodhatsz.

-Kacchan.

-Itt vagyok.

-Ez jól esik.

-Akkor jó - eresztett el egy fáradt sóhajt, amikor már teljes egészében Dekut ölelte. Még mindig megijesztette, amikor hirtelen pánikrohamot kapott, de legalább már úgy ahogy tudta kezelni.

Kezeivel óvatosan kezdte simogatni arcát, amit látszólag nagyon élvezett a zöld fürtös fiú. Szemeit lehunyva bújt bele a meleg tenyérbe és testével még közelebb törleszkedett Bakugouhoz. Az ő melege volt az, ami megnyugvással töltötte el, ez pedig a legjobb módja volt ennek az érzékelésére.

A szőke egyszer csak Deku halk, egyenletes légzésére lett figyelmes. Mosollyal az arcán tekintett le karjaiba, ahol az álomszuszék önmagát nem meghazudtolva húzta a lóbőrt. Az elmúlt időben első kézből tapasztalta, mennyire sokat alszik a másik, a pánikrohamok után legalábbis többször elszundikált, habár ezzel párhuzamosan kezdett visszatérni belé az élet.

A néhány héttel korábbi, porcelánok fehérségét megszégyenítő sápadt bőre, lassan visszanyerte színét. Ajkain egyre többször görbült mosoly, néha halkan kuncogott is. Jóval többet beszélt, talán még nem annyit, mint korábban, de ez már önmagában is hatalmas fejlődés volt. Egyre jobban viselte a zajos hangokat, már nem rezdült össze minden hangos szóra, mosogatás vagy főzés közbeni edénycsörömpölésre. Kezdte végre otthon érezni magát.

Katsuki pedig mérhetetlen örömmel nézte, ahogy apró lépésről lépésre kapja vissza az általa ismert Dekut. Azt a Dekut, aki mindig mosolygós, aki néha idegesítően motyog maga elé, aki egy igazi bőgőmasina, akinek a szemeiben a világ összes szeretete egyszerre csillan meg a zöld létező összes árnyalatában. Szerette volna minél hamarabb visszakapni.

~Az elkövetkezendő napokban Katsuki gyakran vitte el kisebb sétákra Midoriyát. Eleinte csak a lépcsőházban üldögéltek, később viszont a nyár beköszöntével, egyre gyakrabban látogatták meg a közeli játszóteret. Izuku pedig kezdett újra önmaga lenni.